Centaine Silver: Napraforgó a kórház ablakában

Mindenki életében egyszer eljön a pillanat, amikor olyat kell tennie, amit egyetlen porcikája sem kíván, mégis tudja, hogy ez a helyes. Nálam akkor jött el ez a pillanat, mikor el kellett engednem a férfit, akit szívből szerettem.

– Vége – ejtem ki a súlyos szavakat, melyek rárakódnak a szívemre és majd összenyomják.

Néztem, ahogy a szavaim eljutnak Erik tudatáig. Látom a vonásai változásán, hogy mikor fogta fel a szavaimat. Döbbenten néz le rám, s már nyitja a száját, hogy tiltakozzon, de belé fojtom a szót.

– Ne is próbálj lebeszélni! Ugyan már, mégis kit akartunk átverni?! – nevetek fel kínomban. – Erik, mindketten tudtuk, hogy ez nem fog működni.

– Ez nem igaz!

– Dehogynem. Két külön világban élünk, csak idő kérdése volt, hogy egyikünk mikor ábrándul ki – vonom meg lazán a vállam és szilárdan nézek elkerekedett szemébe, melybe szavaim hatására mérhetetlen fájdalom költözik.

– Szóval… – elcsuklik a hangja.

– Igen, már nem szeretlek. – Becsukom a szám, mielőtt még elcsuklana az én hangom is. Istenem, adj erőt! Muszáj erősnek maradnom, de erősnek maradni nehéz!

– Akkor ennyi? – tárja szét a kezeit tehetetlenül és érzem a belőle áradó forróságot. Tudom, hogy dühös és sértett. Nem merek megszólalni, ezért csak bólintok. – Van valaki más? – kérdezi hirtelen és fenyegetően közelebb lép. Meglepődöm a helyzet alakulásán, mert meg sem fordult a fejemben, hogy ez egyáltalán eszébe jut.

– Nem, nincs. – Látom, hogy szavaimtól kissé lenyugszik. Tehetetlenségében rövid, sötét hajába túr.

– Akkor nem értem. Miért?

– Erik, hagyjuk ezt! Mit számít, hogy miért? – Megnyugtató hangon beszélek, de pont az ellenkező hatást érem el.

– Nekem számít! – ordít rám. – A kurva életbe, nekem számít!

Megszeppenek. Velem szemben még soha nem ütötte meg ezt a hangot és mi tagadás, kicsit megijedtem, ahogy látom rajta, hogy alig tudja visszatartani az indulatait. Mégis, biztos vagyok benne, hogy sohasem bántana.

– Elegem van a versenyekből – bököm ki hirtelen ötlettől vezérelve.

– De azt hittem…

– Nem jól hitted. Utálom a versenyeket, és a barátaidat sem bírom! Alkoholista, naplopó banda!

– Hééé, a barátaimat hagyd ki ebből!

– Miért, ez az igazság. Egész nap nem csinálnak semmi értelmeset, csak keresik a bajt, és te ugyanezt csinálod. Szerinted nekem milyen érzés, hogy a barátom rendszeres látogatója az igazgatói szobának?

– Mi van?!

Látom, hogy a szavaim fájnak neki. Bár nem ezt akartam, valahol legbelül sejtettem, hogy nem válhatunk el szépen

– Sajnálom, de hazudtam, próbáltam összehozni egy működőképes kapcsolatot, de nem tudok tettetni tovább. Nem illünk össze és végül rájöttem, hogy az egész nem ér annyit.

– Nem ér annyit. A nagy büdös francokat! – morogta, aztán hozzám lépett és szenvedélyesen megcsókolt. Tudtam mit akar, hisz nem egyszer a tudtára adtam, hogy a csókjainak nem tudok ellenállni. Én hülye! Kiadtam magam neki és most ezt a gyengeségem próbálja felhasználni ellenem. A leheletének mentol és egy csipetnyi dohány íze volt. Imádtam! Erőszakosan csókolt és birtoklón, ahogy a kapcsolatunk elején, vagy amikor mindenkinek a tudtára akarja adni, hogy hozzá tartozom.

Máskor mindig önfeledten simultam a karjaiba, mert sosem zavart, hogy birtokolni akar. Inkább valami különös elégedettséget éreztem ilyenkor. De most nem tehettem ezt, mások voltak a körülmények és a szabályok. Összegyűjtöttem a kevéske erőm, ami még megmaradt és megpróbáltam eltolni magamtól, csakhogy ő nem engedett. Elfordítottam a fejem és úgy próbáltam eltolni magamtól.

– Erik! Erik, eressz el! – szavaim süket fülekre találtak – Jesszus, bűzlesz a piától meg a cigitől. – húztam el a számat.

A szorítása engedett és hitetlenkedve nézett le rám.

– Ki vagy te? – vonta össze a szemöldökét.

Nem szóltam és nem is néztem a szemébe, mert egyszerűen nem bírtam. Olyan hirtelen eresztett el, mintha leprás lennék. Zaklatottan a hajába túrt, aztán magamra hagyott a félhomályos sikátorban.

Kis időre beszélgetés moraja és zene szűrődött ki a bárból, ahogy kinyitotta a hátsó ajtót, majd el is halt, ahogy mérgében bevágta maga után. Pár pillanatig csak álltam és meredten az ajtót néztem. A tervem ellenére is sokként ért a tudat, hogy sikerült, egyedül maradtam. A következő pillanatban a szememből patakokban kezdtek ömleni a könnyek és szinte térdre estem a mellkasomban dobogó hatalmas fájdalomtól.

– Karen, ezt nem fogod elhinni! – rohant át a folyosón állítólagos jó barátnőm, ám gyakorlatbeli rosszakaróm, Katie. Őt szorosan Léna követte és próbálta elkapni. Az egész olyan volt, mint mikor óvodások voltunk és fogócskát játszottunk. Katie ügyesen megkerülve a folyosón téblábolókat elért hozzám és már kezdte is a legújabb pletyka ecsetelését.

– Mike-tól hallottam, aki most azzal az elsős tyúkkal jár, aki mesélte neki, hogy…

– Katie, kussoljál! – ért végre hozzánk Léna és erőszakosan megrántotta Katie karját, aki hangosan feljajdult.

– Hé, nyugodjatok már le – próbáltam rendbe tenni a dolgokat, mint általában.

Katie a pillanatnyi csendet kihasználva folytatta, amit elkezdett.

– Szóval, Erik az éjszakát az egyik elsős szobájában töltötte – biggyesztette le a száját együttérzést mímelve, de nem volt olyan jó színésznő, mint hitte magáról, mert megláttam a szemében a mérhetetlen kárörömöt.

– Hogy te mekkora egy kárörvendő ribanc vagy! – förmedt rá Léna. – Ha rajtam múlna… – elharapta az utolsó szavakat és inkább felém fordult: – Karen, ez csak pletyka, nem jelent semmit – próbálta a helyzetet menteni Léna, de szavai üresen csengtek. Láttam rajta, hogy legszívesebben itt helyben megfojtaná Katie-t. De most nem igazán törődtem velük, mert a gyomrom pillanatok alatt mákszemnyire zsugorodott, a szívem őrült ritmust vert, a levegő bennem akadt és nem tudtam eldönteni, hogy mindjárt hányni, vagy sírni fogok.

Ránéztem a csinos, vörös hajú lányra és nem értettem, hogy miért is viseltem el évekig a cukormázba mártott rosszindulatát. Talán mert kicsi korunk óta ismertük egymást és már valamilyen szinten annyira megszoktam, hogy észre sem vettem, hogy minden szava méreg és beléd fúródik, akár a fullánk. Kár, hogy ezt túl későn vettem észre.

– Erik azt csinál, amit jól esik, már nem tartozik rám – mosolyogtam rájuk minden meggyőződés nélkül.

– Ahogy gondolod – vont vállat Katie –, csak gondoltam jobb, ha tudod.

– Igen, kösz. De ha lehet, legközelebb a pletykáidat tartsd meg magadnak – javasoltam, majd hátat fordítottam döbbent „barátnőmnek” és elindultam az órámra.

Egy sötét alak várt ránk a házunk előtt. Nem akartam a találkozást, de tudtam, nem bújhatok el. Céltudatosan haladtam az otthonom felé, míg Erik mellé nem értem.

– Mit akarsz? – próbáltam olyan közömbösnek tűnni, amennyire csak lehet, de késként hasított a szívembe, hacsak rá és arra az elsős lányra gondoltam.

– Megbeszélni a dolgokat. Figyelj, igazad volt, az egészet elcsesztem. – Döbbenten néztem rá. Mi a fene? Erre nem számítottam. – Nem gondoltam bele, hogy a balhék milyen hatással lehetnek rád és kettőnkre. Ha adsz még egy esélyt, ígérem, hogy nem kerülök többé bajba. Sőt, még a továbbtanulást is megfontolom.

– Erik…

– Kérlek Karen, adj még egy esélyt! – könyörgött.

Köpni-nyelni nem tudtam a döbbenettől.

– Itt nem csak a balhékkal volt a gond – cincogtam.

– Igen, persze a versenyek. Felhagyok vele, már beszéltem is Mr. Reysonnal és felvesz a benzinkútra. Ott dolgozhatnék a hétvégéken, suli után meg a műhelyben. Bár nem keresnék velük annyit, mint a futamokon, de rendes munkám lenne. – Ragyogott a szeme, ahogy az elképzeléseit ecsetelte.

– Erik…

– Igen, tudom a barátaim. De nem olyan rosszak, hidd el! De ha mégis zavarnak téged, akkor – mélyet sóhajtott –, akkor hajlandó vagyok megszakítani velük a kapcsolatot. Te vagy az egyetlen személy, aki mindennél fontosabb nekem.

– Én nem ezt hallottam. Ha annyira fontos vagyok, akkor a múlt éjszakát miért egy másik lánynál töltötted? – próbáltam kemény maradni.

– Tessék? Dehogy is! – mentegetőzött. – Csőtörés volt a lakásomon, ezért Dianne-nél aludtam. Ő is megmondhatja.

Átkoztam Katie-t. Dianne Erik unokatesója volt és elsős. Volt barátnőm rosszindulatúbb, mint gondoltam.

– Csak mondj igent és rendbe hozzuk, bármi romlott is el – könyörgött tovább, én pedig azt hittem ott helyben megszakad a szívem. Egyszerűen nem bírtam. Hátat fordítottam neki és be akartam rohanni a házba, de elkapott.

– Nem ez a baj, hanem hogy nem szeretlek! Olyan nehéz ezt felfogni? Eddig is tudtam, hogy nem vagy egy észlény, de hogy ennyire! – ordítottam a képébe, majd kihasználva a döbbenetét berohantam a házba. Ahogy bezáródott mögöttem az ajtó minden erőm elhagyott és zokogva rogytam a padlóra.

A napok teltek és az iskolában az életem egyre elviselhetetlenebb lett. Erik barátai gyakran „véletlenül” nekem jöttek a folyosón. Régebben – a szakítás előtt – kölcsönadott jegyzeteimet megtépázott állapotban kaptam vissza. A hónapok óta használt parkolóhelyemet minden nap elfoglalták, így kénytelen voltam a parkoló legvégén letenni a kocsim, ami több száz méterre volt a suli bejáratától. A sors is ellenem fordult, mert egész héten szakadt az eső. Ezek viszont semmik voltak ahhoz képest, amit a suliban pletykáltak Erikről és a különböző nőügyeiről. Mintha kést forgattak volna a szívembe. Eközben a megsértődött Katie rólam is szórta a híreket, hogy miért hiányzom olyan sokat az órákról, bár egyik verzió sem felelt meg az igazságnak.

A fárasztó hétvégék és kezelések után nem tudtam, hogy meddig bírom még az iskolában zajlottakat, az újonnan jelentkező pánikrohamokról nem is beszélve.

A történelem óra előtt besiettem a női mosdóba, majd dolgom végeztével épp kezet mostam, mikor az ajtó könnyűszerrel kivágódott és Jenna jött be, majd közvetlenül megállt mellettem. Nem szólt egy szót sem, csak nézett, egészen addig, míg rá nem emeltem a tekintetem.

– Tudod Karen, az elején egész jófejnek tűntél – kezdte mondandóját –, de úgy látszik tévedtem. Te is csak egy sznob, buta tyúk vagy, aki túl sokra tartja magát. Ha valami bajod van velünk, akkor ne a kis barátnőidnek nyivákolj, hanem mondd a pofánkba, mert tudod, te sem vagy ám tökéletes. Örülök, hogy még időben kiderült, hogy milyen is vagy valójában és Erik nem vesztegeti rád több idejét.

Lehorgasztott fejjel hallgattam és minden erőmet arra fordítottam, hogy el ne sírjam magam. Miután elmondta, amit akart, magamra hagyott. Abban a percben, hogy újra egyedül voltam, előbújtak a könnyeim. Jenna Erik legjobb haverjának, Tylernek volt a barátnője. Kedves lány volt és jól kijöttünk egymással. Egy másik életben talán még barátnők is lehettünk volna.

Mély levegőt vettem egyszer, kétszer. Gyerünk Karen, szedd össze magad! Menni fog! Mennie kell! Megmostam az arcom és mosolyt erőltetve magamra siettem az órámra. Ahogy beléptem a terembe a mosoly azonnal le is fagyott az arcomról, mikor megláttam egy ismerős, magas srácot, aki nekem háttal épp nagyban Lisa Loxszal smárolt. Néztem Erik izmos, napbarnított karjait Lisa karcsú dereka köré fonódva. A lány az illegális versenyeken startlány volt, főleg onnan ismertem.

Éreztem, ahogy töredezett szívem apró szilánkokra törik. Nem hittem, hogy ez lehetséges, de a bensőmben erős fizikai fájdalmat éreztem, mintha mellkason rúgtak volna. Egy dolog hallani a szerelmem nőügyeiről és egészen más a saját szememmel látni. Bár az előbbi is mérhetetlen fájdalmat okozott és sokszor álomba sírtam magam miatta, de a dolgot a saját szememmel látni, szinte elpusztított. Abban a pillanatban a remény utolsó szikrája is kihunyt és meghalt bennem valami… valami nagyon fontos.

Éreztem, hogy forog velem az osztályterem. Az alakok elmosódtak és tudtam, hogy ki kell jutnom a helyiségből, mielőtt elájulok. Láttam, hogy többen észrevettek már, de nem érdekelt, megfordultam és szinte futva hagytam el a termet. A gyengélkedő egy emelettel lejjebb volt, ha szerencsém van leérek, mielőtt elveszítem az eszméletem és remélhetőleg a nővéren kívül nem lesz ott senki más. A falnak támaszkodva haladtam, mely úgy éreztem, szinte lüktet a kezeim alatt, a szívem a fülemben dobogott. A lépcsőfokok hol túl közel voltak, hol túl messze. Hangosan ziháltam, miközben beestem a gyengélkedő szürke ajtaján.

– Karen! – hallottam még utoljára a nővér ijedt hangját, mielőtt teljesen elsötétült előttem a világ.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Mrs. Jang, az igazgatónő.

– Igen – biccentettem.

– Nem lenne mégis jobb, ha legalább kivárnád az év végét? – Az igazgatónő kedves, meleg szemébe néztem, mely szomorúan tekintett rám.

– Ugyan mi értelme lenne annak? – mosolyogtam rá keserűen.

Láttam, ahogy könny szökik a szemébe, amit igyekezett kipislogni, majd felállt és megkerülve az asztalát kezet nyújtott.

– Sok erőt és kitartást neked, Karen!

Felálltam és megráztam a kezét.

– Köszönöm!

Mielőtt azonban távozhattam volna, körém fonta vékony karjait és szorosan magához ölelt.

– Én visszavárlak – suttogta a fülembe.

Könnyeimet nyeldesve kisiettem az irodából.

Az előtérben az egyik kopott műanyag széken Erik ült. Nem volt újdonság itt látni őt, mert sok balhéban – amit a barátaival csínytevésnek neveztek – benne volt.

Meglepődve – és talán kissé aggodalmasan? – nézett könnyáztatta arcomra és egy másodpercre azt hittem, hogy oda fog jönni hozzám, de aztán minden érzelmet letörölt az arcáról, egyedül a sértettség és gyűlölet maradt meg a tekintetében. Farkasszemet néztünk. Az asszisztens már többször felszólította, de oda sem nézett, csak engem figyelt mélykék tekintetével. Végül én voltam az, aki megszakította a szemkontaktust és kisiettem a folyosóra.

– Az eredmények biztatóak. A legutóbbi vizsgálat szerint… – nem figyeltem tovább az orvosra, aki az esélyeimet taglalta a szüleimnek. Csüggedten néztem ki az ablakon. Három hónap alatt alig változott a kilátás.

Hetek óta nem esett, így a levelek hamarabb sárgulni kezdtek, bár a fonnyad helyesebb kifejezés. A nyár lassan elmúlt, s ahogy az élénk színek az ősz közeledtével halványodni kezdtek, az én esélyeim is annál láthatatlanabbakká váltak, míg szinte már teljesen eltűntek.

Ránéztem a szüleimre és elöntött a bűntudat. Mindkettejük szeme alatt mély, sötét árnyékok húzódtak a kialvatlanságtól és az önmarcangolástól. Mindketten magukat okolták, hogy nem alkalmasak donornak. Apám sűrű, gesztenyebarna hajában, melynek színe megegyezett az enyémmel ősz hajszálak vegyültek. A szüleim éveket öregedtek alig pár hónap alatt. Talán az lenne a legjobb mindenkinek, ha hamar meghalnék, hogy minél hamarabb újrakezdhessék az életüket… nélkülem.

Újabb hét telt el és váratlanul sokat romlott az állapotom. Más nem változott, még most sem volt senki, aki segíthetett volna rajtam. A ritka vércsoportom miatt minden csak még nehezebb lett. A gyógyszerektől kicsit zsibbadtan feküdtem a kórházi ágyon és a plafonon lévő repedéseket bámultam, próbálva mintát, valami rendszert találni bennük. Ez kikapcsolta az agyam és megakadályozta, hogy minden percben Erikre gondoljak. Így csak minden második percben jutott eszembe és hogy most már bizonyára rég elfelejtett és gondtalanul tovább éli világát. A fájdalom, ami a szívemet nyomta elviselhető lett, legalábbis már hozzászoktam. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy a szerelem lemondásokkal jár.

Lénára néztem, aki épp akkor toppant be a szobába.

– Szia, kislány! – mosolygott rám egyetlen igaz barátnőm.

– Szia! – A hangom kissé rekedt volt, így megköszörültem.

– Mit mond az orvos? – kérdezte, miközben letelepedett az ágyam melletti székre.

– A szokásos, várnunk kell, ne adjuk fel a reményt, blablabla. – Próbáltam közömbösnek tűnni, mint akit nem érdekel a dolog, de Léna szemébe nézve rájöttem, hogy nem sikerült átvernem, de nem szólt semmit. Mióta kiderült a betegségem játszottuk ezt a játékot, én, hogy nem érdekel az állapotom és ő, hogy ezt elhiszi nekem.

– Na és hogy vagytok Tommal? – tereltem el a témát.

– Jól. Bár most be van zsongva, mert vett egy új kocsit és esküdözik, hogy megnyeri a ma esti versenyt – nevetett fel, aztán a kacaj a torkán akadt, mikor rájött, hogy mi mindent mondott.

– Ma este verseny? – ültem fel az ágyban. Kelletlenül bólintott. – Szerinted… szerinted Erik ott lesz?

– Nem tudom. De mit számít az?

Szinte éheztem minden információra vele kapcsolatban, de Léna esküdözik, hogy nem tud róla semmit, mióta véget ért az iskola és mivel Tom kénytelen volt eladni a kocsiját a futamokra sem mentek el. Hónapok óta semmi hírt nem hallottam Erikről. Talán így volt a legjobb, de egyszerűen nem bírtam magammal.

– El kell mennem.

– Mi? Meg vagy húzatva? Nem mész sehová!

– Léna…

– Nem! – vágott a szavamba – Beteg vagy, nem érzed jól magad. A legutóbb is elájultál, te is tudod, hogy nem szabad felizgatnod magad.

– Látnom kell őt! – szinte könyörögtem.

– Nem, Erik mindig csak a bajt hozta rád…

– Meg fogok halni, Léna – csuklott el a hangom – Kérlek, hadd lássam őt utoljára!

– Nem fogsz meghalni! – förmedt rám és igyekezett eltüntetni a szeméből kibuggyanó könnyeket.

– De igen – hadartam – Te is tudod, a szüleim is tudják az orvosokról nem is beszélve. Attól még, hogy nem akarjátok ezt elfogadni, attól még igaz.

Az autók már a rajthoz álltak, láttam Erik kocsiját az első sorban. Lénával sikerült előre tolakodnunk a hatalmas tömegben, máskor Tom nyakán lógna és elhalmozná szerencsecsókokkal, de ma nem akart egyedül hagyni, úgyhogy szegény Tom szerencsecsókok nélkül maradt.

A fiatalok kilencven százaléka már ittas volt. Figyeltem Lissát, ahogy a kendőt szexisen végigsimítja az oldalán, aztán a magasba emeli. Elszorult a torkom, mikor csókot dobott Eriknek, majd a földre ejtette a kendőt. Az őrjöngő tömeg hangereje vetekedett a dübörgő motorok zajával, ahogy a járművek elképesztő sebességgel kilőttek a startról. A verseny elkezdődött.

A szememmel követtem az éjfekete csodát, ahogy egymás után vette be a kanyarokat és ügyesen manőverezve maga mögött hagyta vetélytársait. Lissa tőlem pár méterre sikongatott és kiáltotta ki a világnak, hogy Erik bizony az ő pasija.

– Hajrá, Édes! Már nem kell sok! Menj, menj, menj! – kiabálta.

Kicsit megszédültem, de szerencsére a kezemet szorongató Léna ebből semmit sem vett észre. Idegesen harapdáltam az alsó ajkam és a kapucnit még jobban a fejemre húztam, bár tudtam, hogy fölösleges, hisz senki sem törődik velem, mégis ideges voltam.

A tömeg, ha ez lehetséges, még nagyobb őrjöngésbe kezdett, ahogy a versenyzők a cél felé közeledtek. Láttam Tom ezüst szedánját, ahogy próbálja beelőzni Erik fekete Mustangját és egy piros verdát. Egy ideig fej-fej mellett haladtak, de végül a Mustang megtáltosodott és elsőként ért a célba. A tömeg üdvrivalgásba tört ki, míg egy kisebb százaléka átkozódott. Igen, Erik még mindig verhetetlen.

Nemsokára a többi versenyző is megérkezett és úgy helyezkedtek el a kocsijaikkal, hogy egy hatalmas kört alkossanak, majd mindannyian felgyújtották a fényszóróikat. A tömeg betódult a kör közepére és táncolni kezdett a hangfalakból szűrődő zenére, melyeket az előbb pakoltak ki a kisbuszokból.

Eriket kerestem a tekintetemmel és nemsokára meg is találtam, miután megritkultak körülötte az emberek. Végül csak a haverjai maradtak a közelében és Teddy, aki épp leszámolta neki a pénzt. Néztem a férfit, akit szeretek, aki nem lehet az enyém, és akit most látok utoljára. Fekete haja kissé zilált volt, markáns arcán a már jól ismert önelégült vigyor. Erik volt, de valahogy mégsem ő. Akaratom ellenére közelebb léptem hozzá, próbáltam kitalálni, hogy mi változott. Alig ötven méter választott el minket. Talán majd egy másik életben. Isten veled, Szerelmem! – gondoltam keserűen és épp készültem hátat fordítani neki, mikor találkozott a pillantásunk. A mosoly lefagyott az arcáról, tudtam, hogy felismert. A tudattól az egész testem átjárta a félelem.

Gyorsan elfordultam és sietve Léna kocsija felé igyekeztünk. Léna hátralesett és még inkább megszaporázta a lépteit.

– Utánunk jött – világosított fel és elmondott egy sor szidalmat.

Majdnem futva tettük meg a távot az autóig, már szinte fellélegeztem, mikor valaki durván elkapta a karomat.

– Te meg mit keresel itt! – mordult rám és keményen megrántotta a karom, amitől felszisszentem, de ennek ellenére sem engedett el.

– Hagyd békén! – támadt rá Léna és megpróbálta kiszabadítani a karom.

– Neveld meg a nőd, vagy én teszem! – vetette oda fokhegyről a felénk igyekvő Tomnak, aki átölelte Léna derekát és a levegőbe emelve próbálta elvonszolni megvadult barátnőjét, mielőtt kimarja Erik szemét.

– Eressz el! Tom, azonnal tegyél le, különben… – Léna hangja a távolba veszett, ahogy távolodtak tőlünk és ismét minden figyelmem a karomat szorongató fiúra irányult.

– Azt kérdeztem, mit keresel itt?! – tagolta az utolsó szavakat, mintha egy fogyatékoshoz beszélne.

– Ez egy szabad ország tudtommal – találtam meg hirtelen a hangom.

– Akkor rosszul tudod. Minek jöttél ide? – szorította görcsösen a karom és rántott rajta egyet, így próbálva válaszra bírni.

– Jöttem… jöttem megnézni Tomot – jutott eszembe a mentő ötlet.

– Hazudsz! – förmedt rám.

– Nem hazudok! Eressz el, fáj!

Erre már végre eleresztett.

– Azt hittem, nem szereted a versenyeket – váltott flegma stílusra, amit úgy utáltam.

– Egyet-egyet még el tudok viselni – vontam vállat. A szívem őrült ritmust vert, a világ forogni kezdett, egy pillanatra lehunytam a szemem. Csak ne itt, csak ne most! El kell mennem innen! – Mennem kell!

Újra elkapta a karom és lendületből a kocsinak lökött nem valami finoman, de nem is úgy, hogy megsérüljek.

– Jegyezz meg valamit, Karen! – támaszkodott a kocsinak a két oldalamon – Ez az én világom. Szóval tartsd magad távol tőle, többet ne gyere ide! Megértetted?! – bólintottam, miközben izmos mellkasára függeszttettem a tekintetem. Szédültem, de igyekeztem nem kapkodni a levegőt. Nem szabad, hogy észrevegye. Ostobaság volt idejönni, kár, hogy csak későn jöttem rá erre. Egyik kezével az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Abban a pillanatban, ahogy a tekintetünk találkozott rájöttem, hogy mi változott. A csillogás. Erik tekintetéből kiveszett a csillogás, amit annyira imádtam. Ez volt az utolsó gondolatom, aztán elnyelt a sötétség.

A kórház megszokott környezetét régi, bár nem szívesen látott ismerősként üdvözöltem, ahogy lassan magamhoz tértem. Megpróbáltam megmozdítani a karom, de félbe is hagytam a mozdulatot, mikor megéreztem a bőröm alá szúrt tűt. Anyám megviselt és megkönnyebbült arca magasodott fölém.

– Hála az égnek, hogy felébredtél! – sóhajtott és egy puszit nyomott a homlokomra. Elöntött a már jól ismert bűntudat.

– Soha többet ne ijessz így ránk – rovott meg apám kedves hangon, aztán a szoba egyik távolabbi sarkába nézett. Követtem a tekintetét és meghűlt ereimben a vér. Erik ült a sarokba állított fotelben, jobb kezével az állát támasztotta, miközben elgondolkodva engem nézett. Az arcvonása nyugodt volt, szinte már közömbös, ha akartam volna sem tudtam volna megmondani, hogy mi járhat a fejében.

– Jobb lesz, ha mi most megyünk – nézett anyám is Erikre, aztán apával kettesben hagytak minket.

Hosszúra nyúlt a csend és minden percben egyre kellemetlenebbül éreztem magam.

– Mikor akartad elmondani? – kérdezte végül nyugodt hangon. Túl nyugodt hangon, nyeltem egy nagyot.

– Nem tudom, miről beszélsz – kerültem a tekintetét.

– Nem? Miért hazudsz még mindig? – hallottam, hogy kezd dühös lenni.

– Én nem…

– Arról beszélek – vágott a szavamba –, hogy mikor akartad elmondani, hogy beteg vagy.

Hallgattam, mert nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Lassan felállt és az ágyamhoz lépett, majd leült mellém.

– Miért nem mondtad el? Azt hitted, hogy nem állnék melletted? – megráztam a fejem.

– Nem, hanem mert tudtam, hogy nem hagynál el. Én… nem akartam, hogy látnod kelljen.

– Mégis mit, hogy segítségre van szükséged?

– Hogy haldoklom – suttogtam.

Semmit sem szóltunk és a csend ismét kínossá vált. A levegő kínzó feszültséggel telt meg, ami kezdte felőrölni az idegeimet. Aztán egy kedves kéz lágy simítását éreztem az arcomon. Felnéztem Erikre, aki fájdalmasan, de remény telve nézett rám.

– Ezért volt minden, igaz? Az, hogy nem szeretsz, csupán ezért mondtad, ahogy az összes többit is.

Észre sem vettem, hogy eleredtek a könnyeim. Bármennyire is a képébe akartam kiabálni, hogy nem ezért, képtelen voltam rá, így bólintottam. Azt akartam, hogy mellettem legyen, nem volt több erőm az önzetlenséghez. Testestől-lelkestől szerettem ezt a férfit, csak egy kérdés volt hátra, hogy ő akar-e engem. Közel hajolt hozzám és ajkait végighúzta az enyémen, majd látva, hogy nem tiltakozom, finoman megcsókolt. Ezt válasznak tekintettem a ki nem mondott kérdésemre.

– Na és Lissa? – kérdeztem félénken.

– Milyen Lissa? – mormolta az ajkaimra és újra megcsókolt, amitől minden kirepült a fejemből.

A nyaka köré fontam karjaimat, így kérlelve, hogy keményebben csókoljon, amit azonnal meg is tett, s csak jóval később, kifulladva engedtük el egymást. Aztán eszembe jutott, hogy mit akartam tisztázni az előbb.

– Mi van Lissával? – tettem fel újra a kérdést és értetlen tekintete láttán még hozzátettem: – A barátnőddel.

– Karen, nekem nincs barátnőm.

– Dehogyis nincs – erősködtem, mert felbosszantott, hogy letagadja. Nem fogok összeomlani, ha megmondja az igazat.

Felnevetett.

– Azt hiszem, talán tudnék róla, ha foglalt lennék, nem gondolod?

– Akkor miért csókoltad meg a suliban?

– Ó – láttam a megértés szikráját felcsillanni a szemében és láthatóan zavarba jött –, az miattad volt. Tudtam, hogy jönni fogsz és be akartam bizonyítani, hogy még érdekellek, de pont akkor nem jöttél órára, szóval az egész procedúra fölösleges volt – mosolygott rám.

– De ott voltam. – A mosoly eltűnt az arcáról. – A versenyen pedig láttam, hogy az indulás előtt csókot dob neked.

– Nekem ugyan nem – szúrósan néztem rá – Az Zacnek szólt, a srácnak a piros verdával. – Most rajtam volt az „ó”-zás sora. – Bizony, ó – nevetett fel.

Éreztem, hogy egy hatalmas teher gördül le a mellkasomról és sokkal könnyebben lélegzem, de még voltak kétségeim.

– És a pletykák? – kérdeztem rá.

– Pontosabban?

– A lányokról, akikkel együtt töltötted az éjszakát. – A hangom számonkérő volt, pedig nem akartam, hogy tudja, belül mar a féltékenység.

Látszott, hogy egyre kínosabban érzi magát, én pedig gondolatban jól megrugdostam magam. Remek, épp hogy visszakaptam, máris elüldözöm. Gratulálok, Karen!

– Szóval, miután szakítottál velem, felmentem egy harmadikos csaj lakására – kezdett bele, nekem pedig a gyomrom ismét mazsola méretűre zsugorodott –, de nem történt semmi – hadarta –, esküszöm, hogy pár csóknál több nem történt.

– Miért nem? – tettem fel végül a kérdést, miután már vagy egy perce csendben ültünk.

Felpattant mellőlem, az ablakhoz lépett. Széles hátát néztem, az izmai játékát a póló alatt, ahogy felemelte a kezét és a hajába túrt.

– Olyan sivár ez a szoba – jegyezte meg, nekem még mindig háttal.

– A virágok már elhervadtak, amiket a rokonok hoztak.

– És miért nem hoztak újat? – Mérgesnek tűnt, bár nem tudtam miért. Azt pedig nem hittem, hogy azért ilyen indulatos, mert az ismerőseim nem pakolták tele a szobám mindenféle gazzal.

– Erik, ne tereld a témát – húztam fel a szemöldököm, bár ezt ő nem láthatta.

– Ne húzkodd a szemöldököd – szólt rám mégis.

– Honnan tudtad? – visszafordult felém.

– Onnan, hogy ismerlek. – Kis szünetet tartott és hitetlen pillantásom látva folytatta: – Például, ha nem értesz egyet valamivel, összeráncolod az orrod, ha zavarban vagy, akkor féloldalasan mosolyogsz. Utálod a málnás rágót, de fagyiban szereted ezt az ízt. A kedvenc színészednek Matt Damont mondod, de valójában DiCapriót imádod még mindig a Titanic óta. Ezeket pedig onnan tudom, mert szeretlek, és akit szeretünk, arra odafigyelünk és észreveszünk olyan dolgokat, amiket mások nem. – Mély levegőt vett és erőtlenül, bűntudattól átitatott szavakkal folytatta: – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem próbáltam meg lefeküdni más lányokkal, mert mikor másodjára is elküldtél, annak ellenére, hogy az egész szívemet kitártam előtted… összetörtél. Apró cafatokra, és ezért gyűlöltelek, el akartalak felejteni, de ezzel csak azt értem el, hogy még inkább csak rád gondoltam. – Eleredtek a könnyeim és én nem tartóztattam őket. – Állandóan összehasonlítottalak azokkal a lányokkal. Te édesebb voltál, szenvedélyesebb, csak ha ziháltál elveszettem a fejem és rájöttem, hogy nem tudom beérni kevesebbel. Megkóstoltalak és már csak te kellettél, de nem lehettél az enyém, mert te nem akartál és gyűlöltelek ezért. – Az ő szeme is könnybe lábadt, ami megrettentett, mert soha nem láttam még csak elérzékenyülni sem.

Hogy tehettem ezt vele? Miért hittem azt, hogy ezzel jót teszek neki? Mert soha nem hittem el, hogy úgy szeret, ahogy én őt. Anyám szerint egy kapcsolatban mindig van valaki, aki jobban szereti a másikat. Eddig azt hittem, hogy ez a valaki én vagyok. Most viszont kezdtem ráébredni, hogy lehet, tévedtem.

– Szeretlek – mondom ki lélegzet visszafojtva. A szó alig hagyja el a számat, mikor ő is kimondja:

– Szeretlek. – Sokáig nézzük egymást, egyikünk sem szól, de ez a csend most nem kínos, hanem békés és melegséggel tölt el. Érzem, hogy a falak, amiket miattam emeltünk, lassan leomlanak és ott maradtunk egymás előtt lecsupaszított szívvel és lélekkel. Erik hozzám sétál, majd szenvedélyesen megcsókol.

Gondterhelten szorongatom Erik kezét, miközben Dr. Calterre várunk. Ő nyugodtan ül mellettem és szabad kezével megnyugtatóan simogatja a hátam. Fel és le… fel és le, csak a két szeme közötti apró ráncokból tudom, hogy ő is feszült.

Anyám egy magazint olvas, de több, mint tíz perce nem is lapozott, magáról megfeledkezve bámul a lapokra. Apám, hát igen, az apám fel-alá járkál ajtótól az ablakig, amivel már kezd az őrületbe kergetni, de nem szólok semmit, inkább az ablakban árválkodó napraforgóra nézek. Erik hozta nekem, azt mondta, hogy a napraforgóról én jutok eszébe. „Egyszerű, gyönyörű, vidám” mondta akkor nekem, és azóta állandóan hoz egy újabb szálat, ha az előző már elhervadt. Mindig csak egy szálat hoz, mert szerinte így egyedibb. Az egyszerű kis virág sokszor jobb kedvre derít és valahogy a szoba is vidámabb lesz tőle. Hiába hoztak régen a rokonok több szál rózsát, gerberát és liliomot. Ez az egy szál kis sárga virág több vidámsággal és reménnyel tölti meg a kórházi szobám, mint száz rózsa.

Erik is megvizsgáltatta magát. A fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, de meggyógyulok. A hatalmas hitét látva én is újra reménykedni kezdtem. Kiderült, hogy megegyezik a vércsoportunk, s bár tudtuk, hogy ez nem elég ahhoz, hogy donor legyen, mégis reméltük, hogy sikerül, hisz mégis mennyi az esélye annak, hogy két, nagyon ritka vércsoporttal rendelkező ember egymásba szeret?

Dr. Calter belépett a szobába, s mi feszülten függesztettük rá a tekintetünket. A kezében tartotta Erik eredményeit és mielőtt megszólalt volna, újra átolvasta az adatokat. Miután végzett, rám emelte a tekintetét és megrázta a fejét.

– Sajnálom, Karen, de Erik nem alkalmas donornak.

Arcomat Erik vállába rejtettem és keservesen sírni kezdtem.

Az egyedül árválkodó napraforgó lassan haldoklik. Hiába cserélem ki a vizet akár naponta többször, hiába áll az ablakban, ahol magába szívhatja a nap langyos sugarait. A virág haldoklik, szirmai lassan barnás színt öltenek, lekonyulnak és lehullnak. Zöld levelei elvesztik színüket. Nincs remény, nincs maradás, csak az elmúlás.

Erik barátai többször bejönnek meglátogatni és Jenna állandóan a bocsánatkéréseivel nyaggat, hiába nyugtatom, hogy nem tudhatta és nincs semmi baj. Várakozunk és reménykedünk, bár tudom, hogy nincs értelme, de élni akarok a szüleimért, Lénáért, magamért, de leginkább Erikért. Kettőnkért.

Erik szinte a nap huszonnégy órájában mellettem van. Én nem bánom, de a nővérek igen és néha úgy kell nekik Eriket kirugdosniuk a szobámból. Próbálja önteni belém a lelket, de tudom, hogy dühös, hogy sokszor legszívesebben őrjöngene. A csontvelőrák nagyon súlyos és én már előrehaladott állapotban vagyok. Tudjuk, hogy már nem sok időnk van együtt. Anyám az idegösszeroppanás szélén áll, nagyon féltem őt és az apámat, aki teljesen magába van roskadva. Erik egyik nap nekiesett Dr. Calternek, aki elmondta, hogy már nem sok van nekem hátra és azt tanácsolja, hogy imádkozzunk.

Az ismerőseim sajnálkoznak. Léna minden nap kisírt szemmel látogat meg. A szüleim magukba roskadva szorongatják a kezem és azt ismételgetik, hogy ne adjam fel. Erik pedig dühös az orvosokra, az emberekre, a világra. Már senki sem tudja kitessékelni a szobámból, nem mozdul mellőlem. Rám is dühös. Pórbálok elbúcsúzni tőle, elmondani mennyire szeretem, és hogy azt akarom, lépjen tovább, de nem hallgat meg.

– Nem hagyhatsz el! – fogja az arcomat két keze közé – Megértettél?! Ne merj itt nekem búcsúzkodni, mert nem mész sehová! Hozzám tartozol és mellettem maradsz!

Furcsa, nyüszítő hang hagyja el a számat, miközben bólintok. Megcsókol és nem ereszt el.

Dr. Calter egyik nap váratlanul jelenik meg a szobámban. Nem ebben az időpontban szokott jönni. Pár perc múlva a szüleim is megérkeznek, akik nem rég mentek haza átöltözni. A doktor megvárja, míg mindenki megérkezik, aztán kedvesen ránk mosolyog és újra reményt ad.

Félek, nagyon félek, ahogy közeledem a kétszárnyú ajtó felé. A szüleim a hátam mögött jönnek egymást átölelve, de alig figyelek oda, mit mondanak, mert én csak Erik kezét szorongatom. Végül azonban el kell engednem, el kell engednem őt és rettegek, hogy soha többé nem foghatom a kezét.

– Minden rendben lesz. Itt leszek kint és várok rád. Hallod? Itt leszek – suttogja a fülembe és finoman megcsókol. Végül kénytelen vagyok elereszteni őt, mert betolnak a műtőbe.

Az élet arról szól, hogy hibázunk, és hogy tanulunk a hibáinkból. Hiszünk valamit, és aszerint cselekszünk, de néha rossz dolgokban hiszünk. A Pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, és én megjártam azt a poklot. Tanultam a hibámból és többé nem követem el. Soha nem becsülöm már le Erik irántam érzett szerelmét és magamban sem kételkedem ezután.

– Akarom – hallom a szót, mely melegséggel tölti el a szívem. Igen, én is akarom őt. Összetartozunk, egyek vagyunk. Örökre.

Nézem, ahogy felhúzza az ujjamra az egyszerű aranykarikát, majd eskünket csókkal pecsételjük meg. Az övé vagyok, és ő az enyém. A rák örökre eltűnt, és többé nem állhat közénk. A reményt néha elveszítjük, és egyedül bóklászunk a koszosfehér falak között, nem látva kiutat. Viszont újra ránk találhat boldogsággal és vidámsággal ragyogva ránk, akár egy szál napraforgó, a kórház ablakában.