Sherrilyn Kenyon: Styxx (Sötét vágyak vadásza 23.)

Egy király fia…

Egy nép hőse…

Egy hadsereg parancsnoka…

Testvér…

Szerető…

És mindenek felett elárult.

~°♥°~

Értékelésem:

Sherrilyn Kenyon nagyon régóta kedvencem, és még mindig képes meglepni. Bármennyire is visszakozott korábban attól, hogy megírja Styxx könyvét, mert ahogy ő fogalmazott „képtelen megbocsátani neki azt, amit Acheronnal tett”, maga a történetvezetés egyáltalán nem erről árulkodik. Sőt, nekem végig olyan érzésem volt, hogy ez egy nagyon is fontos darabkája a történetnek, amit az összetettségét tekintve tuti, hogy már korábban is bele volt kalkulálva a történetvezetésbe. 

Amikor beharangozták a megjelenést, a rajongók között óriási volt a felzúdulás. Volt, aki kimondottan örült neki, és volt, aki hallani sem akart arról, hogy a nagy gonosz, Styxx megtalálja a saját feloldozását. Hogy miért? 

Lássuk a főkaraktereket! 

Styxx először a Végzetes ölelésben bukkan fel, aztán csak az Acheronban hallunk felőle, mégis ő az a karakter, akit a rajongók szeptember 3-a előtt tömegesen gyűlöltek. Az oka pedig egyszerű: Styxx olyan tortúrában részesített kedvenc atlantiszi Vadászunkat, amelyre csak egy szó van: pokoli. Aztán pedig nem átallott Acheron meggyilkolására kísérletet tenni. 

Itt hívnám fel mindenki figyelmét két dologra: Az első az, hogy Styxx fejében mindeddig összesen csak kétszer jártunk, és senki nem tudta, hogy pontosan ki is ő valójában. A másik pedig az, hogy az Acheron jó része Ryssa szemszögéből van írva, így nem láttuk, hogy a háttérben mi zajlik Styxx és Acheron között, és mikor a nézőpont a nagy kedvenc atlantisziéra vált, akkor ott Acheron egy kiforrott jellem már, telítve az élet keserűségével. 

Styxx minden, csak az nem, akinek eddig az olvasók nagytöbbsége leírta őt: apuci kicsi, imádott fia, elkényeztetett kis takony, egy önző, erőszakos rohadék, aki élvezettel használja a hatalmát. Mondanám, hogy feledkezzetek meg ezekről, ha beleolvastok a könyvbe, de felesleges, Styxx úgyis azonnal kiveri a fejetekből az összes előfeltevést. 

Nem akarom ajnározni, de Didümosz hercege egy szerény, segítőkész, ön-ironikus, harcedzett férfi, aki tisztán látja maga körül az eseményeket, és csak egy dolgot akar: egy családot, ami elfogadja őt, ahol szeretik, és boldog lehet. És mint az a Kenyon-hősökkel lenni szokott, mindent kap, csak ezt nem. A legnagyobb atrocitások azoktól érik, akiknek szeretniük kellene őt (ebbe Acheron is beletartozik), és minden rosszul elsült szituáció levét ő issza meg. Mégis ugyanazt láthatjuk, mint Acheron esetében, hogy ez nem töri meg, halad tovább, nem adja fel, pedig amit ő átél… Ha valaki azt gondolta, Acheron sorsa szörnyű volt, akkor olvassa el Styxxét. Én nagyságrendekkel rosszabbnak éreztem.

A főhősnő Bet’anya Agriosa, az atlantiszi panteon vadászat, harag és nyomorúság istennője. Vele még nem találkozhattunk, csak az Acheronban van rá egy rövid utalás Théba hercegnőjeként.

Beth egy erős női karakter, szerintem az egyik legjobb a Kenyon-hősnők között. Gyakori az, hogy a női szereplők átesnek a hidegvérű ribanc, vagy a „szociopata cicikkel” kategóriák valamelyikébe. Szerencsére Beth ezek egyike sem, bár az isteni mivoltát nem hazudtolja meg. Neki is vannak hajmeresztő húzásai, de hamar arcul csapja a valóság, és rájön, hogy egy hanyag megjegyzéssel mekkora fájdalmat tud generálni. Mindezek ellenére a karakter fejlődése bámulatos, és csak annyit tudok mondani, bravó.


Hogy a mellékszereplőkről is essen egy-két szó:

Akit első körben ki szeretnék emelni, az Ryssa. Az Acheronban a könyv első felének egyetlen pozitív szereplője itt annyira idegesítő, és gyűlölködő, és naiv, és utálatos, hogy néha szívesen fejbe vertem volna egy lapáttal. Amennyire rendkívüli és érzelmes és jóságos karakter az Acheronban, annyira negatív a Styxxben.

Acheron egy „kibaszott pöcs” – ahogy azt Urian végtelenül elmésen meg is fogalmazta. Ryssa mellett a másik antagonistája a Styxx első részének, akire először nem gondoltunk volna, viszont a szerepe sokáig a második egységben is megmarad. Emellett ő is annyira önző és én-központú, hogy az ember legszívesebben falra mászna tőle. De ez valamilyen szempontból szerintem jó – már hogy ilyen ábrázolását is látjuk. Túlságosan is nagy szentfazék a jelenben játszódó könyvekben, és most láthatjuk, hogy neki is van sötét oldala, de még mekkora…

Bejön egy új karakter, Széth, az egyiptomi isten, Beth apja, aki egy hatalmas arc, jó ég, már csak miatta megérte elolvasni a könyvet, annak ellenére is, hogy nem kap sok szerepet, de a szövege akkor… oltári.

És végre többet is kapunk Urianből. Szívesen írnék ide számos dolgot vele kapcsolatban, de azt spoiler nélkül nem tehetem meg… Igazán élveztem a jeleneteit, Styxx morbid humorával párosítva verhetetlen párost alkotnak.


Hadd regéljek egy kicsit a történetkezelésről:

A Kenyontól jól megszokott történetvezetés, igényes fogalmazás, filmbe illően érzékletes jelenetek itt is megvannak. Én csak úgy faltam a sorokat, nem bírtam betelni a könyvvel, és sajnos túl hamar végeztem is vele – ami tekintve, hogy ez Kenyon eddigi leghosszabb SVV könyve, nagy szó. Viszont, ahogy az Acheronban úgy itt is megvolt a „cenzúra”. Acheron prostituáltként töltött időszakát sem láthattuk, ahogy bizonyos Styxxszel történt eseményekről sem kapunk leírás. Ami nem is baj – így is épp elég tragikus, talán jobb is, hogy nem ragozzák túl, ugyanakkor a teljes borzalmát sem lehet így átérezni.

Ami azonban engem kicsit zavart, az a fejezetbontás. Az egész könyvben nincs egy darab fejezetcím sem, helyette dátumokat kapunk, mintha napló lenne. Persze, ad a könyv hangulatához, és legalább tudjuk követni az eseményeket, de engem nagyon kilendített az olvasásból, mikor van egy hirtelen két éves ugrás, és ez csak a dátumból derül ki, sehonnan máshonnan.

Emellett a könyv enyhén aránytalan. A 650 oldalból, 500 Styxx múltja, és 150 az előjáték a végjátékhoz. Én nagyon gyorsnak éreztem, a váltást is, és a lezárást is, bár tény, hogy Kenyon alaposan megcsinálta, de akkor is hagyott maga után egy olyan huszárvágás-fílinget.

És végül egyéni vélemény, és hogy kinek ajánlom: 

Én imádtam ezt a könyvet. Annyira magával ragadó és elképesztő, hogy nehezemre esik szavakkal leírni. Kicsit olyan érzés volt, mintha valaki fejbe vágott volna egy téglával, és próbálnék eszmélni. Nagyon ritka, hogy egy könyv ennyire letaglóz. Ilyen esetben mindig azt kívánom, bár újra tudnám olvasni úgy, mintha még nem olvastam volna. Tragikus volt, a szó minden értelmében, szívszaggató és elgondolkodtató.

Ha tehetném, mindenkivel elolvastatnám, egyszerűen fantasztikus. Kenyon-rajongóknak és Acheron-rajongóknak kötelező! Ezenfelül, javaslom mindenkinek, aki utálja Styxxet, és aki végképp meg akarja utálni Apollónt – akkora szemétláda ebben a könyvben, hogy azt kifejezni nem lehet.

Emellett a könnyes, szívszorító sztorik rajongóinak, illetve a reinkarnációs szerelmek szerelmeseinek kitűnő olvasmány lehet.

Viszont, ha nem bírod a kínzást, a degradálást, a nemi erőszakot, a családon belüli erőszakot, az értelmetlen szenvedést, nem javasolhatom nyugodt szívvel. Ha az Acheront nem bírtad, ezt sem fogod. Ha viszonyítási alap kell, hogy el tudd dönteni, bírni fogod-e, javaslom Acheron szenvedés-élményét szorozd fel kettővel. 

Idézetek: 

„Minden háborúnak két oldala van.” 

„Az istenek királlyá, idiótává és szolgává tesznek mindnyájunkat… Egyenlő eséllyel, de nem egyenlő mértékben.” (Savitar) 

„A megtorlás egy macska.” (Artemisz) 

„Az érzelmeknek nincs agya.” (Acheron) 

„Testvérek voltak. Játszottak. Nevettek. És mindenen összevesztek, amin csak össze lehetett. De amikor a vita abba maradt, és a por leült, megint barátok lettek. És azok is maradnak mindörökké.” 

„Előbb vagy utóbb mindenki szajhát csinál magából valamiért.” (Apollón) 

„Az emberek alkotják meg a saját valóságukat és igazságukat.” (Praxis mester) 

„A legkisebb, félreértelmezett gesztus… A hanghordozás… Mind háborúhoz vezethetnek. Még testvérek között is. Nem, különösképpen a testvérek között.” 

Értékelés:

~ Sephiroth