Egy lány, aki azért született, hogy egyensúlyt teremtsen a Fény és a Sötétség világa között. Egy lány, aki azért létezik, hogy ne legyen több betegség, baleset, félelem és tragédia az emberek világában, mint amennyit az elbír. Jane Andrews, egy lány, aki mindezzel együtt épp olyan terveket sző, mint bármelyik huszonéves: hozzámenni élete szerelméhez, családot alapítani, boldogan élni.
Csakhogy úgy tűnik, mindez lehetetlen, mert a Teremtő és a Sors által adott küldetés ezúttal kifog a Fényemberek kolóniáján: a Sötétek korábbi ügyeskedéseinek nyomán egy kegyetlen, gyilkos faj jelenik meg New York-ban, amely azzal fenyeget, hogy elpusztítja a halandókat. A sáremberek, azaz az élőholtak kiirthatatlannak tűnnek – Jane és a Fényemberek feladata, hogy kiderítsék, mi az, ami végezhetne velük. Ezúttal a Sors, Astrid Úrnő segítsége nélkül maradnak…
Vajon sikerül megtalálniuk a megoldást a sáremberek elpusztítására? Képes-e összefogni a Fény és a Sötétség világa, azért, hogy a halandók megmenekülhessenek? Valóra válhat-e Jane álma, hogy egy nap ismét az átlagos, fiatal nők életét élhesse? A Fényemberek trilógia lezáró kötete minden eddiginél nagyobb izgalmakat tartogat, mire az utolsó oldalra érünk, feltárul az égi világnak, és a pokol bugyrainak minden titka.
~°♥°~
Hát, azt kell mondjam, megérte várni, le a kalappal ezelőtt a rész előtt. Olyan szépen, folyamatosan végigvezeti az írónő a történetet... szépen kidolgozott, nincs benne szakadás, oké, vannak apróbb hibái, és már az elején sejtettem ki lesz az Utód, és hogyan oldódik meg a végén (ami persze be is jött), de ez nem csorbít semmit sem az élményen.
Azért leírnám azt is, ami engem személy szerint zavart, az első fele tele van hasonlatokkal, ez volt a legszembetűnőbb számomra: olyan volt, mint (nem szó szerint kell ezt érteni ;) )... és ezzel nincs is baj, de túl soknak éreztem. Néhány kifejezés időnként nagyon nem illett a mondatba/szövegkörnyezetbe, de ilyen max. 3 volt az egész könyvben. Ezt leszámítva imádtam az egészet.
Komolyan mondom, az, hogy a második részben feltűnt Roxanne, nagyon jót tett a trilógiának. Üde színfolt volt ebben a könyvben is, csak azt sajnálom, hogy ő nem kapott saját szemszöget. :S Igazán élvezetes lett volna belelátni a fejébe. :D Most már biztosan mondhatom, hogy ő, Matt és Linette voltak a kedvenceim. Sajnálatomra, akiket eddig annyira kedveltem, gondolok itt Jane-re és Chrisre, teljesen kiábrándultam belőlük, de inkább csak Chrisből. Milyen hisztis tyúkként viselkedett végig a könyvben, értem én a problémáit, és a helyzetet (és ki tudja, ha valóság lenne, ami a könyvben történt, ki hogyan reagálna), de engem a hideg rázott ki a viselkedésétől. Még jó, hogy ott volt Matt :D, pedig ő aztán nem nőtt annyira a szívemhez a második részben.
A második részben kezdődött ennek a regénynek a cselekménye, akkor egy zombi lett létrehozva, viszont valamilyen módon elszaporodtak, és most fenyegetik az emberiséget. Nekem az energiavámpír megnevezése sokkal jobban tetszett, mint a sáremberek szó ugyanerre. A jó ég tudja (illetve az író ;) ), hogy miért kellett ezeket erre a névre keresztelni, nem tudtam az elnevezéssel megbarátkozni, de túl lehet rajta lépni ;) Szóval rabolják a lelkeket, ezáltal zombikká változtatják az embereket, és ez addig folytatódna, mígnem már nem lesz kit zombivá változtatni. Ez ellen harcolnak a Fényesek, és minden eszközt megpróbálnak bevetni – több-kevesebb sikerrel.
Miközben megpróbálják kitalálni, hogyan lehet elpusztítani őket, élik a saját életüket (amennyire csak lehet). A történet három szemszögből mesél, Linette, Matt és Jane, aki elmondja, mik történtek. A legjobban Linette és Matt szemszöge tetszett, felüdülést jelentettek. Jane nekem nagyon unalmas karakter lett, de persze abszolút meg lehet érteni, azért érzem ezt így, mivel elfogadta a küldetését, beletörődik a sorsába, és ha kell, feláldozza/ná magát. Más nem nagyon történik vele, ez pedig annyira nem izgalmas.
Érdekes volt megtapasztalni, hogy a Fényesek is meg tudnak inogni egy végső harcban, és mégis, hogyan tudnak felállni. Hogy egy Sötétnek is lehet jó oldala, de a hatalom eszét vesztheti, és mégis van visszaút. Érdekes, hogy egy kb. 8 éves fiúcska is mennyire lehet bölcs, és mennyi örömet tud hozni a felnőttek életébe, és sokszor mennyit tud enyhíteni a feszültségen az egyszerű optimizmusával. Nagyon megkedveltem Adamet.
Összességében nagyon jól felépített, szépen végigvezetett történet, és a magyar összeköttetés sem hiányzott belőle ;) Bővebben nem fejteném ki, mi történt, ezt mindenkinek magának kell megtapasztalnia, de egy rövid idézetet azért megosztanék veletek. ;) Jót mosolyogtam rajta, miközben olvastam :D
„ – Milyen ez a Matthew? – kérdezte elgondolkodva Roxie.
– Atyaég, ha ennyire ki vagy éhezve, regisztrálnod kéne egy társkereső irodánál – nevette el magát Nassar. – Seprűnyélen röpködő, bögyös vörös társat keres jól szituált égi lény személyében. „Váltsuk meg együtt a világot” jeligére.”
Értékelés:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése