Pandora nyugtalanul fordult a másik oldalára. Az álom, mely hónapok óta kínozta, most sem hagyta nyugodni.
Újra látta. A mennyei muzsika hívta, vonzotta magához, s neki minden vágya volt, hogy a Hermésztől kapott, gyönyörűen megmunkált szelence fedelét végre felnyithassa.
- Nem szabad! – motyogta, s gondolataira mintha csak válaszképp tenné, a zene még édesebben szólt. – Nem… szabad…
- Te vagy a csupa ajándék Pandora, az istenek szülötte. – A hang lágyan úszott be álmaiba. – Héphaisztosz formált, Aphrodité adott bájos küllemet, s maga Hermész tett csábító szavakat ajkaid közé… Hogy lehetne tilos, amit annyira szeretnél?
- Nem… szab…
- Ne küzdj ellene Pandora! A sorsod nem kerülheted el…
A csábító zene erősödött. A kényszer, hogy bepillanthasson a ládikába már-már az elviselhetetlenségig fokozódott.
Pandora szemei hirtelen pattantak ki, hogy azután lázasan fussanak végig a szobán. Férje, Epimétheusz nyugodtan szuszogott mellette. Semmit nem érzékelt felesége álom utáni, feszült hangulatából.
A nő lassan ült fel az ágyban, haja meztelen vállaira omlott. Fejét oldalra fordította, s kedves mosollyal nézett végig Epimétheusz takaró alól kilátszódó, csupasz felsőtestén, majd pillantása felkúszott férje arcára. Szája szegletében még most is ott bujkált az a csibészes mosoly, mely már találkozásuk első pillanatában elbűvölte Pandorát. Azok a mindig vidáman csillogó barna szemek most lehunyva pihentek, s oly világban kalandoztak éppen, amelyet csak a férfi ismert. Barna haja kócosan terült szét az ágyon, melyen nemrég szerelmeskedtek.
Pandora lassan emelte fel a kezét, hogy végigsimítson férje arcélén, s közel hajolva a füléhez, odasúgja neki:
- Bocsáss meg nekem, én édes Epimétheuszom! – mondta, s óvatosan, figyelve nehogy felébressze az alvót, kisiklott a hitvesi ágyból, magára öltötte selyem köntösét, és lábujjhegyen osonva az ajtóhoz sétált.
Kezét lassan helyezte a kilincsre, s még egyszer visszanézett férje alvástól kisimult arcára, mielőtt lenyomta volna.
Az ajtó nyikorogva törte meg a békés éjszaka csendjét, de nem zavarta fel a ház alvó lakóit.
Pandora csendesen sóhajtott, amikor kilépett a folyosóra, s fejét egy fél pillanatra a már csukott ajtónak döntötte.
El sem hitte, hogy tényleg arra készül. Már hónapok óta óhajtja a tudást. A tudást, melyet a ládika őriz. Eddig ellenállt a csábításnak. Eddig. Ám az álom, amit nemrég látott meggyőzte, hogy nem vétek, ha valóra váltja kívánságát. Hiszen a hang azt mondta, ő az istenek szülötte. De még mennyire, hogy az. Hisz maga Zeusz teremtette őt született csábítónak. Nőnek, aki után minden férfi epekedve fordul meg, ha pillantásuk rá esik.
Hogy lehetne tilos, amit annyira szeretnél? – kérdezte a hang. Hát persze, hogy nem tilos. Neki nem. Hermész csak Epimétheusznak tiltotta meg a szelence kinyitását. Nem neki. Nem Pandorának.
A nő lassan sétált végig a ház üres folyosóján. A levegő csendjét csak a szél süvítése – ami időközben erőre kapott –, és a meztelen talpainak padlóval való találkozása törte meg. A ház ebben a nagyon kései órában már nyugodt volt. Nem úgy, mint napközben, amikor Pandora három kislánya visongva rohangált benne. A kis rosszcsontok már álmaik édes mezején jártak, s anyjuk most élvezhette volna a meghitt, csendes pillanatokat, ám a rátörő izgalom minden békét elsepert.
A zene újra bekúszott Pandora füleibe, gyorsabb léptekre ösztökélve a nőt, s mire észbe kapott, már a szelencét rejtő ajtó előtt állt. Hirtelen torpant meg, s bizonytalanodott el. Egy belső hang – talán a női megérzés – azt súgta, forduljon vissza, menjen, feküdjön a férje mellé, és felejtse el azt, amit tenni készül.
Pandora megrázta fejét, megfordult, s tett pár bizonytalan lépést vissza, a hálószoba felé, ám a zene édes hangjai erősebb, sürgetőbb dallamot játszottak, ami megállásra késztette a nőt.
Majd a zenéből lassan, de egyre biztosabban több különböző kérés vált ki. Pandora kíváncsian ment közelebb a csukott ajtóhoz, hogy jobban hallja az édes csábítást.
- Engedj ki minket, kérlek! Oly kicsi ez a szelence!
- Eressz ki innen!
- Kérlek, engedj ki, szabadíts ki minket! Túl kicsi ez a szelence számunkra!
- Eressz ki minket, kérlek!
A zene ekkorra teljesen elhalt, már csak az egyre sürgetőbbé váló kéréseket lehetett hallani, s Pandora nem bírta tovább. Kezét a kilincsre csúsztatta, és egy határozott mozdulattal lenyomta azt.
A szoba ajtaja nyikorgás nélkül tárult ki.
Pandora óvatosan lépett a kicsi szobába, melynek egyetlen berendezési tárgya az az asztal volt, melyen a Hermésztől kapott szelence feküdt.
Lassan sétált oda hozzá, s megbabonázva pillantott az asztalon heverő ládikára. A díszesen megmunkált szelencét fából faragták, s a közepére egy rubin követ illesztettek.
- Kicsi ez a szelence, és mi oly sokan vagyunk. Kérlek, engedj ki minket innen Pandora!
Ennek az édesen elsuttogott kérésnek nem lehetett ellenállni. Pandora kinyújtotta a kezeit, s végre megérintette vágyai tárgyát. Ne tedd! Csak a bajt hozza rád ez a szelence! A hang, legyen az bárkié is, nem érdekelte Pandorát. Ő már nem hallott semmit. Sem ezt, sem a ládikából érkezőt, sem semmilyen egyebet.
Helyette lassan a kezébe emelte a szelencét, s megbabonázott, rajongó pillantásokat vetett rá.
- Hihetetlen! Itt vagy a kezemben. Az enyém vagy, és akkor nyitlak ki, amikor csak akarlak! – suttogta áhítatosan.
- Igen. Eressz ki, kérlek! Nyisd fel a fedelét, s szabadíts fel minket! – sóhajtotta egy hang a ládika belsejéből.
- Ne tedd Pandora! Hermész nem véletlenül tiltotta meg Epimétheusznak! – Ez a harmadik hang a levegőben kavargott, s bosszantóan igaznak hatottak szavai.
- Hermész ostoba! Nem tud semmit! Nyisd fel a fedelét Pandora!
- Hermész az istenek szárnyas hírnöke! Tudja, mit beszél! – tartott ki igaza mellett a harmadik.
- Hazudik! Ne higgy neki Pandora! Nem kell mást tenned, mint kinyitni a szelence fedelét! Ugyan mi baj történhetne?
- Ne tedd Pandora!
- Elég legyen! Fogjátok be mindannyian! – kiáltott fel kissé hisztérikusan a nő. – Teljesen összezavartok!
- Pandora, kérlek! Ne tedd! Nem tudod, mit indítasz el, ha felnyitod azt a fedelet!
- Kérlek, nyisd ki! Eressz ki minket!
Pandora megrémült. A hangok most már mindenfelől érkeztek. Nem hallotta saját gondolatait. A szelence kiesett a kezéből, s koppanva landolt a padlón, ő maga pedig térdre esve zokogni kezdett.
- Kérlek, ne! Hagyjátok abba! – sírta, miközben a földre ülve ringatni kezdte magát. Szemeiből a könnyek patakként folytak, s a levegő akadozva tört elő tüdejéből.
Eközben a szél odakint orkán erősségűre változott. Tépte a fák koronáit, fodrozta a ház melletti tó szürke felszínét. Az égen egy hatalmas dörgés kíséretében villám cikázott át, s valahol keményen ütközött a földnek.
Az ismeretlen, harmadik hang elhalt. Már csak a ládikából érkezők maradtak.
- Pandora! Kérlek, ne félj! Nem bántunk téged! Csak eressz ki! Oly kicsi ez a szelence ennyiünknek!
- Gyere, és segíts! Kérlek!
- Az istenek is ezt szeretnék! Szabadíts ki minket, Pandora! Kérlek, engedj ki innen minket!
A hangok mézédesen kúsztak a zokogó nő tudatába, s az lassan megnyugodva, letörölte arcáról sós könnyeinek hátra maradt nyomait.
Pandora a földön ült, hátát a falnak vetette, és nem tudta, hogy kerülhetett ebbe a helyzetbe. Hiszen ő csak meg akarta nézni, mit rejtettek az istenek abba a szelencébe.
Nem akar ő rosszat. Csak egyetlen röpke pillantást vetni a láda tartalmára, azután már megy is vissza a férje mellé aludni.
Könnyes szemekkel ugyan, de már valamelyest megnyugodva kezdte el pásztázni a sötét szoba padlóját a szelence után kutatva.
Az asztal alatt volt. Csak pár lépést kell tennie. De Pandora úgy érezte mozdulni sem képes. A sírás kiszívta az erejét, s ő a térdén csúszva közelítette meg a szépen faragott faládikát, magában számolva a hátramaradó lépéseket. Még három. A hangok újra megszólaltak.
- Ügyes kislány! Gyere, szabadíts ki minket!
Még kettő. Pandora pulzusa a kétszeresére ugrott. Még egy. Úgy zihált, mintha kilométereket futott volna.
Megérkezett. Lassan nyújtotta ki kezeit. S mikor újra a tenyerében tartotta, jobb kezével óvatosan felemelte a fedelét.
A szelence tartalma aranyos forgatagként kavargott először Pandora körül, majd az egész szobában, s végül a kis helyiség nyitott résein át távozott a viharos éjszakába.
Pandora megijedt. Számított aranyra, ezüstre, egyéb nemesfémre, isteni ajándéktárgyakra, de ez, ez az aranyló köd megrémisztette. Gyorsan becsukta hát a szelence fedelét, nem is sejtve, hogy pont a legfontosabb dolog maradt a mélyén elrejtve. A remény…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése