A szobámban feküdtem és a falat bámultam. Megpróbáltam olvasni, de kevés sikerrel jártam, csak olvastam és olvastam, viszont fogalmam sincs, miről volt szó a könyvben. Egy hónapja már… egy hónapja, hogy nem bírok kilábalni ebből a melankóliából, hogy úgy érzem, az a vadbarom exem tönkretette az életemet… elhagyott egy másik lányért, és még nem látom, hogy újra sütne a nap. Az első hetet éreztem a legszörnyűbbnek, szinte megállás nélkül csak bőgtem, minden éjjel itattam az egereket, és magamba zuhantam. Nem jártunk sokáig, nem volt életem nagy szerelme, mégis iszonyúan fáj, amit tett, és még mindig. Rendben, túl sokat nem tettem, hogy jobb legyen, jól érzem magam ebben a semmilyen állapotban. A legjobb barátnőm, Andy szerint, ki kéne mozdulnom, és újra velük lógni. Persze, hogy ebben a közelgő Valentin napi forgatagban láthassam a szerelmes párokat, ahogy nyalják-falják egymást, meg a cuki kis giccsek, amik mind azt hirdetik: „Valentin nap van, vegyél meg! Ezzel lesz igazán különleges!” Na, kösz, nem, akkor már inkább bámulom a plafont… Említettem már, hogy felfedeztem egy új repedést?
~°♥°~
Nem tudom, hogy sikerült Andynek elérnie, hogy kimozduljak a biztonságot adó négy fal mögül. Inkább annak tudnám be, hogy addig beszélt, hogy inkább azt mondtam, elmegyek vele bárhová, csak ne csesztessen már tovább! Szerinte nem normális, hogy ennyit bánkódjak, illetve, hogy egyáltalán lógassam az orromat egy ilyen tuskó miatt, aki a hófordulójukon hagyja ott a barátnőjét. És igen, van benne valami, csak én ezt még nem láttam be.
Szóval, most itt vagyok a koripályán, lábamon korcsolya, sapka, sál, kesztyű rajtam, készen arra, hogy én legyek a pályák réme. Haha, ez még viccnek is rossz!
- Jaj, Katie, kicsit több vidámságot, meglátod élvezni fogod! Vagy szerezzünk be egy kis hangulatjavítót? – erre akaratlanul is elmosolyodtam. Igazi barátnőm volt általános óta, és ez most, még a fősulin sem változott meg. Mindig számíthattam rá, ugyanúgy, ahogyan ő rám. Néhány barátnőnkkel is találkoztunk még a pályán, én pedig úgy gondoltam, körözök néhányat egyedül.
Ahogy így egyedül róttam a köröket, kezdtem megint magamba süllyedni, és nem igazán észleltem a körülöttem lévő embereket, de valahogy azért sikerült kikerülnöm őket. Míg nem egyszer oldalra pillantottam, és megláttam egy helyes srácot, aki kacsintott egyet, majd rám mosolygott. Ez biztos valami vicc! Egy ilyen pasi nem kacsintgat csak úgy a magamfajta, egyszerű lányokra. Átlagosan magas, barna hajú, kék szemű, átlagos kinézetű voltam, akin alapjáraton nem feltétlenül akad meg a fiúk szeme, főleg nem az ilyeneké… Hirtelen összezavarodtam, a tudatalatti koncentrációm, amivel kikerültem az embereket, összeomlott, és nekiütköztem az egyiküknek, akitől dadogva kértem bocsánatot, miközben fülig vörösödtem. A srác, aki rám kacsintott, odajött hozzám, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Egy gyönyörű szürkéskék szempárba fonódott a tekintetem. Anyám! Ennek a pasinak hihetetlenül kék a szeme!
- Szia! Segíthetek? Azt hiszem, én tehetek róla, hogy elestél, nagyon megütötted magad?
- Mondd csak, te mindig így ismerkedsz? – de hangom közel sem csengett olyan bosszúsnak, mint amilyennek szántam.
- Hát bejött, nem? – mosolygott a srác, és megint rám kacsintott. Eh! – Meghívhatlak egy forralt borra kárpótlásként? Vagy egy teára? Ha esetleg nem szereted a bort…
- Jó lesz a forralt bor.
Hálásan fogadtam el a felém nyújtott kezet. Felhúzott, majd a bódék felé vettük az irányt, ahol megkaptam az ígért italomat.
- Gyakran kacsintgatsz idegen lányokra?
- Ó, csak azokra, akiket csinosnak találok – és megint kacsintott. Ez a pasi aztán nem volt szívbajos… én persze megint fülig vörösödtem, amivel 10 perc alatt a pirulásaim száma meghaladta a tavalyi éves szintemet. Egy csöppet sem bíztam ebben a srácban, valószínűleg minden lánynak csapja a szelet, akit csak egy picit is csinosnak talál. – És, hogy válaszoljak a kérdésedre – folytatta –, nem, nem szokásom. Kezdjük elölről! – mosolygott közben. – Alex vagyok.
- Kate – mutatkoztam be én is. Közben alaposabban szemügyre vettem. Kb. egy fejjel volt magasabb, mint én, gyönyörűen világító, szürkéskék szemei voltak, fekete kesztyűt, fekete sapkát viselt, mégis nagyon bejött, volt valami a kisugárzásában, ami megfogott. Miután megittuk a borunkat, korizni hívott. Hát, miért is ne!
Innentől kezdve együtt róttuk a köröket, és közben mindenféle mutatvánnyal szórakoztatott, amit úgy kell elképzelni, hogy próbál olyan figurákat csinálni, amiket nem tud. A korizós tudománya kb. annyi volt, mint az enyém, ha figyeltem rá, akkor nem estem el. Sokat nevettem rajta, miközben idétlenkedett, és fel sem tűnt, de egyszer sem jutott eszembe az exem.
Ahogy így bohóckodott, véletlenül nekiütődött egy idősebb néninek, alig bírtam visszatartani a nevetésem.
- Mégis, mit képzel, fiatalember, nincs magának szeme? Fel is lökhetett volna.
Egészen biztos vagyok benne, ha a néninél van egy szatyor, legalább háromszor elpáholja vele. És ez volt az a pont, hogy nem bírtam tovább, szakadtam a nevetéstől, miután elnézést kért, ő is velem nevetett. Hogy őszinte legyek, nagyon jól éreztem magam vele, pedig nem tudom, ismertem-e már őt egy órája. Ekkor kaptam egy sms-t Andytől, hogy indulnának haza, és megyek-e, mert a látszat szerint jól szórakozom, és dobott még mellé egy kacsintós smiley-t. Nem voltam biztos benne... szerettem volna még maradni, de ki tudja, jó ötlet-e?! Úgy döntöttem, itt véget vetek az estének, mert időközben már beesteledett, hátha csak álom az egész, én felébredek, és akkor legalább maradjon ilyen jó az emlékeimben is.
- A barátnőim indulnak haza, és megyek én is. Remélem, összefutunk még itt – a francba, ezt kimondtam hangosan, égett is az arcom miatta. Ezt neki kellett volna megkérdeznie, most olyan, mintha rá akarnám erőltetni magam. Szuper!
- Randira hívsz, Katie?
Rámosolyogtam: gondolj, amit akarsz!
- Hát jó, örömmel! – mosolygott sejtelmesen. – Szerdán vagy csütörtökön itt leszek ezidőtájt. Ha úgy gondolod, érek annyit, akkor gyere el!
Igazából azt hittem, számot cserélünk… de tévedtem.
- Majd meglátjuk, Alex! – mosolyogtam rá vissza, és minden további szó nélkül odakorcsolyáztam Andyékhoz, akik persze egyből mindent tudni akartak.
Gyorsan leépítettem a kíváncsi kérdéseket, és elindultunk haza. Hihetetlen, milyen hatással volt rám ez a srác! Még csak ma ismertem meg, de máris alig bírtam kivárni, hogy szerda vagy csütörtök legyen, amikor is újra láthatom. És a másik, amiben megnyilvánult a változás, hirtelen nem éreztem kedvet hozzá, hogy otthon üljek. Ezért másnap átmentem Andyhez, aki igencsak meglepődött.
- Kate! Mit keresel te itt? Nem a szobádban kellene gubbasztanod? – Na igen, Andy enyhén szólva ironikusan fogadott, és hát, valljuk be, volt benne valami, amit mondott, mert eddig nem igazán sikerült kirángatnia a vackomból.
- Nagyon vicces vagy! – affektáltam az arckifejezését. – Gyere velem korizni!
- Ááá… - gyorsan leesett neki. – Nem azt mondta a lovagod, hogy szerdán vagy csütörtökön lesz csak ott? Nagyon nagy hatást tehetett rád, ha már ma menni akarsz – tette hozzá, nem várva a reakciómra. De nem ellenkezett, Andy mindig is mellettem állt, kölcsönösen számíthattunk egymásra. Velem együtt körözött a pályán, és nem csak hétfőn, hanem a többi napon is. Olyan izomlázam volt már, de nem adtam fel.
Eljött a szerda. Semmi. Alexnek se híre, se hamva.
A csütörtök azonban már jobban alakult. Andyvel éppenhogy elkezdtünk korizni, amikor hirtelen felfedeztem, hogy a bejáratnál a korlátnak dőlve áll, és figyeli a tömeget. Nem akartam elárulni magam, mennyire örülök neki, de amikor észrevett, felcsillant a szeme és széles mosolyra húzódott a szája, így nem tehettem másként, visszamosolyogtam rá. Oké, az, hogy fülig ért a szám, pontosabb kifejezés, most láttam őt másodszor, és már szinte éreztem a pillangószárnyakat verdesni a hasamban. Odamentem hozzá, és mivel Andy is velem volt, bemutattam őket egymásnak, és hát igencsak meglepődtem, amikor kiderült, hogy ismerik egymást. Értetlen pillantást váltottam Andyvel, akinek egyből világos lett, mi jár a fejemben. Hogy ő szervezte be nekem a srácot, hogy túljussak az expasimon.
- Hogy a fenébe juthat egyáltalán ilyen az eszedbe?!
Alex értetlenül nézett.
- Ne haragudj, Andy! – ezért később, még egyszer bocsánatot kell kérnem, azt hiszem agyamra ment az egyedüllét a szobámban. Andy sosem avatkozna bele ilyen szinten az életembe, de nagyon érdekelne, honnan ismerik egymást.
- Honnan ismeritek egymást? – fura pillantást váltottak egymással, mintha nem lenne ki egy kerekem.
- Na, hát honnan?! MacKanzie kurzusa, amire TE is jártál! – A tanár neve nem mondott semmit, fogalmam sem volt, miről beszélnek. Különben is, ha egy kurzusra jártam volna ezzel a sráccal, kizárt dolog, hogy ne emlékeznék rá. – Kate, én most léptem, eszembe jutott, hogy mondtam anyunak, bevásárolok otthonra… - és közben pedig sejtelmesen mosolygott, annyira, de annyira átlátszó volt…
Kettesben maradtunk Alexszel. Tudtam, hogy rá fog kérdezni, mi ez az egész, és úgy döntöttem, nem fogok hazudni neki.
- Az expasim otthagyott egy másik csaj miatt, és utána kicsit magam alatt voltam – nagyon választékosan igyekeztem fogalmazni, hogy a lehető legkevesebbet adjak ki a teljes valóságból. – És épp…
Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, gondolom, kitalálta a maradék részét. – Hülye volt a srác, ha egy olyan lányt, mint te, otthagyott! – és ezt teljes komolysággal mondta, mélyen a szemembe nézve. Egyre vadabbul verdestek azok a lepkék. Milyen érdekes, néhány nappal ezelőtt még elképzelni sem tudtam volna jobbat, mint a repedéseket bámulni a falon, most pedig itt vagyok ezzel a klassz sráccal. Most találkoztam vele másodszor, alig ismerem, de úgy érzem, már kezdek belezúgni. Na, igen, a remény hal meg utoljára, de azért maradjunk a földön, nem akarok újra koppanni.
Logikusnak tűnt, hogy ha már a koripályán vagyunk, akkor korizunk tovább. Szóval egy idő után megfogta a kezem, és kézen fogva száguldoztunk. Egyszer pedig, bár nem tudom, hogyan, zuhantunk egy jó nagyot, de valahogy úgy sikerült, hogy teljesen összekuszálódva huppantunk a kemény jégre. Néhány kék folt biztosan díszíteni fogja a hátsómat. Alex a lábamra pillantott… a korcsolyám éle kb. 20 centivel állt meg a legérzékenyebb pontja előtt, arca rémületet tükrözött, miközben megjegyezte: - Ez éles volt!
Beszívtam a számat, és tényleg küzdöttem ellene, hogy visszatartsam a nevetésem, de amikor Alex ismét megszólalt: - Azt hiszem, jobb lesz, ha én állok fel először... –, egyszerűen nem bírtam tovább, és kitört belőlem a nevetés. Ő valahogy nem értékelte ezt annyira. – Nagyon vicces – húzta el a száját.
- Vonatkoztass el, és meglátod, hogy az – nevettem újra, mire ő is elmosolyodott.
- Te kis bestia! – á, úgy éreztem, mintha már ezer éve ismerném.
- Inkább segíts felkelni!
- Nem tudom, megérdemled-e… - de a kezét nyújtotta, és felhúzott. Akkora lendülettel sikerült, hogy hirtelen a karjaiban találtam magam, közel, nagyon közel hozzá. Az ajkai néhány centiméterre, mit néhány centiméterre?!, pontosítok, épphogy néhány milliméterre voltak az enyéimtől, súrolták a számat. Azok a pillangók, most már ki akartak törni. Valóban lehetséges ez, hogy a nem létező pillangók, annyira verdesnek, hogy egyszer csak utat törnek maguknak a hasamon keresztül??? Á, nem vagyok normális. Hogy egy bizonyos valakinek a közelében nincsenek tiszta, épelméjű gondolataim, az biztos. Ez egy nagyon édes nem csók volt. Mert igazából nem csókolt meg, mégis… teljesen elvesztem. Magához húzott, és szorosan átölelt.
Sajnos hamarosan bezárt a pálya, észre sem vettem, ahogy elröpült az idő.
- Mi lenne, ha holnap találkoznánk valahol? A pályán kívül. És cserélhetnénk számot is – kacsintott rám. – Ha már érdemesnek találtál rá, és eljöttél ma…
Ó, itt voltam én minden nap, az izomlázam még mindig nem múlt el.
- Rendben – mosolyogtam rá, többre nem tellett.
Számot cseréltünk és elköszöntünk, búcsúzásként kaptam két puszit az arcomra, de a számra nem.
Másnap elég idegesen érkeztem a megbeszélt randinkra. Randi, hm, nem gondoltam volna, hogy a közeljövőben ilyesmi megtörténik velem. Szó, ami szó, kitettem magamért, az egyszer szent. Nem is emlékszem már, mikor fordítottam ennyi időt a külsőmre, hogy kb. ugyanúgy nézzek ki, mint mindig. Moziba készültünk, egy vígjátékra. Alex lazán, a korlátnak nekidőlve várt. Amikor észrevettük egymást, éreztem a feszültséget kettőnk között, ő is éppolyan idegesnek tűnt, mint én. Hogy oldjam a feszültséget:
- Hm, szia! Nem is tudom, biztosan te vagy-e… a szemeid stimmelnek, de sapka és kori nélkül egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy…
Megint a szavamba vágott, de látszólag meg is könnyebbült, és mintha oldódott volna kicsit a légkör. – És én honnan tudjam, hogy te vagy az? Nincs rajtad sem sapka, és kori sem – nézett a lábamra.
- Hát akkor be kell érned annyival, hogy elhiszed nekem – állapítottam meg játszott bölcsességgel, mire elmosolyodott. Ez a pasi eszméletlenül nézett ki, ha a korizós szerelésében jóképűnek találtam, akkor itt és most… nem találok rá szavakat. Rövid, barna haja volt, kék szemei világítottak, én pedig mindjárt elolvadok. Ennek a pasinak egy életnagyságú poszterként a szobámban, a falon lenne a helye.
- Nagyon csinos vagy – én teljesen elpirultam. Mint említettem, kitettem magamért. Szűk farmert, magas szárú csizmát és hosszabb pulóvert vettem fel. Szerettem ezt az összeállítást, és jól éreztem magam benne. Megköszöntem a bókját. Végül üdvözlésként kaptam két puszit.
Beültünk a moziba, még reklámok mentek. Az a gond, ha zavarban vagyok, és főleg jó pasi társaságában, akkor hajlamos vagyok többet, vagy össze-vissza mindenfélét beszélni, vagy olyat mondani, amit amúgy nem akarnék megosztani vele, csakhogy leplezzem a zavartságomat. Sajnos most is ez történt, de a válasz, amit kaptam rá, csak még több pillangót idézett elő, csoda, hogy még nincs lepkefóbiám.
- Azért mennyi volt a valószínűsége, hogy rám kacsintasz, megismerkedünk, és randizunk is? Olyan, mintha álmodnám az egészet…
- Nekem tetszik, hogy mindketten ugyanazt álmodjuk – és megint rám kacsintott. Én olvadoztam, ő rám mosolygott, megfogta a kezemet, és a film végéig el sem engedte. Utána még beültünk egy sütire az egyik cukrászdába, és rengeteget beszélgettünk, nevettünk. Nagyon jól éreztem magam, és biztos voltam benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Mielőtt elváltunk volna, sétáltunk még egyet, kéz a kézben, a naplementében, ami szép is lett volna, de jelenleg be kellett érnünk egy egyszerű sétával. Egyszercsak megállt séta közben, és szembe fordult velem. Kinyújtotta a bal kezét, és megérintette az arcomat. Mélyen a szemébe néztem, majd rövid időre behunytam a szemem, és belesimultam arcommal a tenyerébe. Kis idő múlva kinyitottam a szemem, majd tekintetünk összefonódott és elmerültünk egymás pillantásában. Egyre közelebb hajolt hozzám, és már majdnem elérte az ajkaimat, éreztem arcomon meleg leheletét. A szívem a torkomban dobogott, és olyan ideges voltam, mintha életem legelső csókját kaptam volna. Valószínűleg érezte „idegességemet”, mert gyengéden elmosolyodott, és megvárta, amíg visszamosolygok rá – mivel természetesen nem tehettem másként. Végül lágyan érintette a számat, először csak röviden, éppenhogy súrolta, majd szorosan az enyémre zárta az ajkait, és rendesen, igazából megcsókolt. Én olyan boldog voltam. Azok a lepkék, amelyek egyre többen leledzettek, sőt, szerintem időközben már osztódással szaporodtak, most vad örömujjongásban törtek ki a hasamban – legalábbis én úgy éreztem. Azt hiszem, ilyen rövid idő alatt is visszavonhatatlanul és reményvesztetten belezúgtam ebbe a pasiba, és tetszett ez az állapot. Így haladtunk, mentünk, és közben sűrűn csókolóztunk. Majd hátrafelé tettem néhány lépést.
- Holnap találkozunk? – kérdezte.
- Nem tudom, nézz be a koripályára, hátha arra körözök 4 óra felé – mosolyogtam sejtelmesen.
- Hideg – egyből beugrott, melyik játékot játssza.
- Három?
- Langyos.
- Nyitásra? – kettőkor nyit amúgy a pálya.
- Melegszik. De inkább a délelőttire… - mondta elgondolkodva. – Bár, az is későn van már.
- Esetleg haza se menjek? – nevettem.
- Forró – nevetett ő is, majd elkapott a derekamnál, magához húzott és újra megcsókolt.
Épphogy hazaértem, csipogott a telefonom, sms-em érkezett: „Már most hiányzol!” Olyan édes ez a pasi!!!
Minden nap találkoztunk, míg végül elérkezett a Valentin nap. Mindig ideglelést kapok ettől az ünneptől, mert szép gesztus, de ha ilyenkor van pasim, mindig úgy érzem, valamit adni kell, mert hát mégiscsak Valentin nap. Különösen nehéz, ha csak nemrég óta vagyunk együtt. A jégpálya, ami mára már a törzshelyünkké vált, Valentin napi bulit rendezett, és oda terveztünk menni. Fura egy időjárás volt, aznap szakadt a hó, nem is emlékszem mikor esett utoljára februárban, már a tavasznak kellett volna jönnie. Ez a buli délután 4-kor kezdődött és este 10-ig tartott.
Amikor Alexszel találkoztam, rögtön megcsókolt.
- Hiányoztál! – húzott egyből magához.
- Te is nekem! – mondtam, miközben megint fülig ért a szám. Erre ő is elmosolyodott.
Hát igazi meglepetés várt minket, ahogy beléptünk a pályára, na, nem a két csöppnyi, szív alakú csoki, ami mindenkinek járt, aki eljött, mert arról tudtunk. Megálltunk a bejáratnál és elakadt a szavunk. Bakker! Ez a hely minden eddigi elképzelésemet felülmúlta az ízléstelenségről. A dj-t a jég legtávolabbi részének közepén helyezték el, háttértranszparensén a Valentin nap felirat, a neve, és a Szerelmesek napja szöveg. Körülötte megannyi piros, hagyományos és szív alakú lufi. Az oszlopokon, amelyek a világítást szolgálták, piros izzók díszelegtek, ezáltal piros és rózsaszín fényárba vonták a teljes pályát, az izzók alatt pedig óriási, szintén piros papírszívek. A jégpálya széle tele hagyományos bódékkal, amik ugyancsak ugyanezt a rózsaszín, cukormázas hangulatot árasztották magukból. A hányinger kerülgetett. Itt aztán giccshegyek tömkelegét lehetett venni, sőt, még vörös rózsát is! Valami nyálas, romantikus zene szólt, abból a fajtából, ami már annyira csöpög, hogy félnénk, tönkreteszi a rádiót, és amúgy is, amikor meghalljuk, azonnal tovább akarunk kapcsolni. Ma felesleges volt jeget tisztítani, elég ez a zene, amennyi nyál ebből kifolyt, az lefagyva a pályán tükörjeget eredményezett volna. Felvont szemöldökkel szemléltem ezt az egészet, egyetlen egy szó jutott róla eszembe:
- Giccsparádé! – mondtuk szinte egyszerre Alexszel. Akkor vettem észre, hogy hasonló az arckifejezése, mint a sajátom. Elnevettük magunkat. De örültem, hogy nem csak engem irritál.
- Egyetlen egy dolog jut róla eszembe: a menekülés! – és már indultam volna visszafelé, de Alex megfogott a karomnál.
- Várj egy kicsit, ha már kifizettük a belépőt, legalább korizzunk kicsit. Aztán igyunk forralt bort, mert hideg van. És ha már a giccseknél tartunk… - a kabátzsebébe nyúlt, és előhúzott egy apró ajándékot. - Ez a tiéd.
Átnyújtotta a csomagocskát, én pedig izgatottan kibontottam. Elkezdtem nevetni, amikor megláttam, mi van benne. Nem lehetek ennyire hasonló ezzel a sráccal, az képtelenség. Értetlenül nézett rám, ezért én is átadtam neki az ajándékomat, mire már ő is nevetett. Ugyanazt a képet választottuk a fényképtartóba, az első közös képünket, és bár a két fényképtartó nem egyezett meg, mindkettő szívbe foglalt minket. Megcsókolt.
- Tudod, mi lenne még igazán giccses, amit a szervezők kifelejtettek ma?
- Pirosra festeni a havat? – viccnek szántam, de Alex arcából ítélve ugyanerre gondolt, és megint csak nevettünk.
Vettünk egy forralt bort, mentünk néhány kört, andalogtunk egy számra, de túl sokáig nem bírtuk. Egyszerűen nyomasztó volt ez a rózsaszín köd körülöttünk, mert a mesterséges füst is kellett, természetesen rózsaszínben.
Elindultunk haza, útközben pedig belegázoltunk a friss, szerencsére fehér hóba, és hócsatáztunk, miközben rengeteget nevettünk. Ez a Valentin nap biztosan mindig emlékezetes marad a számomra.
~°♥°~
Már több, mint egy hónapja, hogy együtt vagyunk. Továbbra sem kedvelem a Valentin napot, szép, szép a gesztus, de nem csak az év egy napján kell szeretni a másikat, és bár jólesik a figyelmesség, de nem a giccseken és ajándékokon múlik, hogy szeret-e valaki. Ennek ellenére ez volt a legédesebb Valentin, amit valaha is átéltem. Nem olyan régen, még el sem tudtam volna képzelni, hogy a szakítás után talpra állok, azt meg még annyira se, hogy összejövök egy másik pasival, aki ráadásul ennyire jóképű. Természetesen rosszabb napjaimon van bennem egy egyfajta félelem, igazából több is: hogy lehet, hogy egy ilyen helyes pasinak én kellek; mi van, ha ő is elhagy egy másik lány miatt; meddig kellhetek neki, hiszen minden olyan szépen és gyorsan alakult… De igyekszem ezeket nem tudomásul venni és kizárni a gondolataimból, mivel nem akarom, hogy rányomja a bélyegét a kapcsolatunkra. Lehet, hogy nem ő az igazi, lehet, hogy nem lesz nagy szerelem és nem fog sokáig tartani, de amíg tart, addig kiélvezem minden pillanatát. Hiszen mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. És azt is tudjuk, hogy a: „A remény erőssé tesz, a félelem megöl.” Még ha utóbbiról átvitt értelemben is van szó. Szóval Carpe Diem! – Ragadd meg a napot!, én megragadtam az enyémet, és remélem még hosszú ideig ragyogja majd be mindennapjaimat.
Boldog Valentin-napot minden olvasónknak! :)
Köszönöm! Nagyon tetszett! :-D
VálaszTörlés