Brent Weeks: Éjangyal trilógia

1. Az árnyak útján

(A tökéletes gyilkosnak nincsenek barátai – csak célpontjai)

2. Az árnyékvilág peremén

(A tökéletes gyilkosnak nincs lelkiismerete)

3. Túl az árnyakon

(A tökéletes gyilkosnak nincs identitása)

A történet ismertetése:

A történet Midcyrun játszódik, egy fiktív világban. A város, ahol minden elkezdődik, a korrupció melegágya – egy őrült, megvesztegethető király, egy bűnbanda, ami a valódi hatalmat gyakorolja a városban, orgyilkosságok, felfordulás, káosz, és egy nincstelen, otthontalan gyerek – Azoth. Azért, hogy kimeneküljön a reménytelen életből, amire ítéltetett, Azoth egy orgyilkos inasa lesz, és ez a döntése megváltoztatja az egész életét. Végigkísérhetjük az átalakulását Kylar Sternné, az orgyilkossá, és láthatjuk, hogyan növi ki magát egy olyan személlyé, akinek földrészek sorsa lesz a kezében.

~°♥°~

Ez a történet nem gyenge idegzetűeknek való!

A történetről, magáról:

Nekem az tetszik leginkább a történetben, hogy fokozatos: az első könyv egy városban játszódik, és gyakorlatilag csak oda fókuszál. A második már egy országról; a harmadik a teljes földrészre terjed ki. Hasonló figyelhető meg Kylar személyiségváltozásában is: először csak életek felett dönt, utána már országokról, végül majd’ mindenki sorsa az ő kezében lesz.

Brent egy interjúban azt állította, hogy a legnagyobb hatással rá A Gyűrűk Ura és a Trónok harca volt – és igen, mindkettő meg is látszik rajta.A Gyűrűk Urában az ember bárhová téved, ott történetekkel, történelemmel találkozik, események, melyeknek részese lehet, melyek hatással vannak a jelenre. Az Éjangyal is ilyen. A 700 évvel ezelőtt történtek uralják a cselekmény alakulását, bár ez csak a legvégén derül ki, és minden egyes mozzanat, ami a végkifejlet felé visz, apró utalásként el van rejtve mindhárom könyvben – ezért sem árt többször végigolvasni, másodszorra már értő szemmel. És utána csodálattal lehet adózni az írónak, hogy milyen bámulatosan csinálta meg.

A Trónok harca pedig… az Éjangyal nem olyan ütős, de a politikai csatározás, az árulás, az események következményei… és a főbb szereplők halála, az igen, az átjön. Meg az úgy „megkavarjuk a szálakat, hogy az szinte teljességgel kibogozhatatlan lesz”.

Félreértés ne essék, nem másolata egyiknek sem. Egyedi a maga nemében. Egy különös, kegyetlen világ, ahol a legerősebb éli túl (vagy még ő sem), tele rendkívüli karakterekkel, történetekkel, életekkel.

A még külön figyelemre méltó, az a „mágia” jelenléte. A könyvben részletesen kifejtik a működést, és szerencsére Brent itt nem csinál logikai bukfenceket. Néhány könyvben, mikor a mágiát magyarázzák, korlátokat tesznek rá – hogy ezt nem lehet, ezért meg azért, aztán valaki mégis mindig megszegi, és akkor lehet magyarázkodni, hogy így meg úgy tudta megcsinálni. Brent nem korlátozza a megtehető dolgokat, így nem is kényszerül szánalmas magyarázatok kitalálására, és azt a kevés szabályt, amit fel is állít, azt viszont betartja.

A karakterek:

A műben számos nagyszerű karakter van (sőt, talán minden főbb szereplő elképesztő), mind kidolgozott, mind egyedi, már-már teljesen valósak. A főbbeket hadd mutassam be.

Kylar Stern: A történet főhőse az egyik személyes kedvencem. Imádom a jellemét. Van egy romantikus vonás benne – a könyv egészében egyetlen nőt szeret, és ehhez tartja is magát. Ami a legellentmondásosabb benne az, hogy erős erkölcsi érzéke van, ami különös, ha hozzátesszük, hogy pénzért öl. Nem hagyja, hogy mások határozzák meg őt, és nem hajlandó elfogadni mások életszemléletét – s bár a mestere hatással van rá, mégis Kylar definiálja saját magát. A karakterfejlődése bámulatos, egyedi, és mégis teljesen átérezhető – Brent úgy tudja visszaadni az érzéseket, ahogy az kevés írónak sikerül.

Durzo Blint: A történet legellentmondásosabb, kiforrott személyisége – ahogy azt a könyvek során ki is fejtik, illetve van egy rövid novella, ahol Blint fejében kalandozhatunk (A tökéletes árnyék). Blint egy Veszejtő, egy mestergyilkos, és ez egy olyan munka, ami nyomot hagy az ember személyiségén. És ahogy megismerjük a történetét, úgy a keserűsége megérthető, jelenlegi személyisége pedig már-már kötelező érvényű lesz. A történet végére Blint is változik, amolyan apafigurává lesz, ami egyszerre bámulatos, és felemelő.

Logan Gyre: Gyre herceg Kylar legjobb barátja. Az erkölcsiesség, a megbízhatóság, a szavahihetőség példaképe a történetben. Az ő karakterfejlődését nem nevezném fejlődésnek. Az, amiken átmegy, inkább a látásmódján (és annak szélességén) változtat, de a dolgokhoz való hozzáállása, az nem változik, nem változtatja meg őt a borzalom, amin keresztülmegy. Erősebb lesz, igen, nyitottabb mások szenvedése felé, de ugyanolyan erkölcsös lesz a végén is, mint az elején.

Dorian Ursuul: Dorian egy próféta. A könyvben az egyik legvitathatóbb szerep az övé. A fellépése egyrészt baráti, rengeteget segít a többieknek, és végül a világot is megmenti, másrészt olyan dolgokat is megtesz, amik… hát enyhén szólva is durvák. Megveti az apját, amiért az kegyetlen, és csak a hatalom érdekli, és a sors furcsa fintora, hogy ő maga is ilyenné válik egy időre, és mindent megtesz, amit az apja, ráadásul sokkal rövidebb idő alatt – pedig minden csak azzal kezdődött, hogy látta, beleszeret majd egy nőbe… Hát igen, a szerelem nem egyszerű dolog, ezt a könyvben alaposan be is mutatják. A tragikus végzetekből is kiveszi a részét: már az elején megmondja, hogy meg fog őrülni egy nap, és a sorsát nem is kerüli el. Az emberben egy furcsa érzést hagy maga után – hogy most akkor a történetben mindenkinek van végzete, és eszerint él, vagy megválasztható-e az, hogy kinek mi lesz a sorsa? (Ezt Durzo is erősen pedzegeti, de valódi választ nem kapunk.)

Elene Cromwyll: Kylar mindenkori szerelme. Az elején nagyon idegesítő – egy éretlen csitri, aki azt hiszi, minden úgy van, ahogy azt ő gondolja. Nem tudja elfogadni Kylart, mert nem érti meg… de aztán megérti. Onnantól kezdve kinövi magát az egyik legerősebb női karakterré, és olyan személy lesz, akit mindenki szeretne a legjobb barátjának. Az ember akaratlanul is drukkol neki és Kylarnek, hogy legyen számukra a vég „boldogan élnek, míg meg nem halnak”…

Gwinvere Kirena: A könyv tele van erős női karakterekkel. Mindözül kiviláglik azonban Mama K, az egykori ünnepelt kurtizán, ma a Cenariát irányító bűnbanda, a Sa’kagé egyik tagja. Egy cinikus, életgyötört nő, akinek óriási hatalom van a kezében, és ezzel tisztában is van. Mama K nem fél megtenni, amit tennie kell, egyszerre nő, kurtizán, és teljhatalmú uralkodó. Ugyanakkor nem rossz nem ember. Tudja, mit akar, és nem fél megszerezni, méltóságteljes, intelligens, és ravasz. Olyan nő, aki felkorbácsolja az érzelmeket, és a megtestesítője mindannak, amit az ember egy erős nőben feltételez.

Viridiana Sovari: Vi az egyik legszebb, és leghatalmasabb mágikus erővel bíró nő Midcyrun. A szépsége azonban nem a barátja. Megbecstelenített, keserű, és torz személyiségként kezdi a történetben, aki Kylarhez hasonlóan szintén orgyilkos, és inkább eltávolodik a testétől és a saját érzelmeitől, minthogy éreznie kelljen. Viszont a történet folyamán Viből valami egészen különleges válik. Olyan női karakterrel, mint ő, könyvben még nem találkoztam.

A véleményem a történetről:

A könyv egyike a nagy kedvenceimnek. Elképesztően kidolgozott, végig izgalmas. Az ember csak néha kapkodja a fejét, olyan gyorsan váltakoznak az események. Gyakran van, hogy bizonyos dolgokat utólag magyaráznak meg, és csak akkor lesz világos; és van, ami csak a legvégén válik érthetővé – vagy még akkor sem.

Ez az egyik legerősebb pontja a történetnek, szerintem. Nem magyaráznak meg mindent. Hagynak néhány nyitott kérdést, és ettől olyan „életszagú” – hiszen az életben sem tudjuk meg mindenre a választ.

A másik, ami szerint kiemeli a tucat-könyvekből, hogy Kylar számára a történet vége nem happy end. A remény ott van, de… ez nem változtat azon, hogy a vége szomorú. Mégsem mondhatom azt, hogy rossz szájízt hagy maga után, mert nem. Tudva levő már az utolsó könyv felétől, hogy ez lesz, és ennél jobb befejezést nem is csinálhatott volna Brent. A szálak nagy részét elvarrja, és megteszi a lépést a következő trilógia felé (17 évvel később fog játszódni, és nem Kylar lesz a főszerepben, de ő is benne lesz).

Ami hiba a könyvben: néha olyan emberek ismerik egymást, akik előtte nem is találkoztak igazán. Ez néha furcsa, bár elnézhető. A másik pedig (és szerintem ezzel nem vagyok egyedül) én reméltem, hogy többet tudunk meg Ezráról és Jorsinról, és a 700 évvel ezelőtti életükről. Kicsit hiányérzetes, hogy nem mondtak róluk többet. Főleg, hogy a tudás róluk totálisan ellentmondásos.

Kinek ajánlom:

Annyira azért szerintem nem durva, de 14 év alatt senki ne üljön neki az első résznek. Felette pedig mindenkinek, aki A Gyűrűk Ura és a Trónok harca típusú könyveket szereti. És mindenki másnak is, aki szeretne egy elképesztő, jól kidolgozott világ részese lenni.

Idézetek:

„Az élet üres. Amikor kioltunk egy életet, nem veszünk el semmi értékeset. Gyilkosok vagyunk. Ez a dolgunk. Ennyik vagyunk. A kemény üzletben nincsenek poéták.” – Blint

„– Utolsó szavak?

…

– Francba! – Nem is vette észre, hogy hangosan kimondta.

Roth felhúzta az egyik szemöldökét. – Hmm. Unalmas, de elég helyénvaló.”

„Egy farkasból talán lehet véreb, de öleb soha.” – Dorian

„Az orgyilkosoknak célpontjuk van – mert ők néha hibáznak és elvétik. A mestergyilkosoknak áldozatuk van. Én mestergyilkos voltam.” – Kylar

„Az öregség a második gyermekkor, Nővér.” – Kylar


Értékelés:

~ Sephiroth